Az egész égbolt lángolt. Gyakorlatilag folyékony tűz esett.
Így számolt be 1988. december 21-e estéjéről egy szemtanú, miután óriási robbanást hallottak a skóciai Lockerbie városában. Amikor az első segélyhívások beérkeztek a tűzoltókhoz, még nem tudták, hogy a Pan Am New Yorkba tartó járata robbant fel.
A balesetben meghalt a gép 16 tagú személyzete, a 243 utas, valamint 11 lockerbie-i lakos, akik a lezuhanó repülőgép-darabok áldozatai lettek. Az utasok között négy magyar is volt: a 79 éves Drucker Róbertné Gábor Ibolya, a 29 éves Roller János Gábor, felesége, a 27 éves Rollerné Pisák Zsuzsanna, és gyermekük, az 5 éves Edina. A tragédia legfiatalabb áldozata egy két hónapos kisfiú volt.
A tragédiát követő nyomozás során kiderült, hogy nem balesetről volt szó, hanem merénylet történt, az ügy azonban még mindig nem zárult le. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy a lockerbie-i katasztrófa 32. évfordulóján az amerikai igazságügyi miniszter bejelentette, hogy vádat emelnek a líbiai Abu Agila Mohammed Maszud ellen, aki a gyanú szerint összeállíthatta a repülő rakterében elhelyezett bombát. Egy korábbi perben két másik líbiai férfit is megvádoltak a merénylet végrehajtásával, egyikük börtönbüntetést is kapott, majd méltányossági okokra hivatkozva idő előtt kiengedték. De mielőtt ide eljutott volna az ügy, hosszú és igen alapos nyomozásra volt szükség.
A Wired két évvel ezelőtt egy hosszabb cikkben számolt be a nyomozásról, amelynek egyik főszereplője nem más volt, mint Robert Mueller, aki a Trump-kormány idején különleges ügyészként a 2016-os amerikai elnökválasztást érintő állítólagos orosz befolyást vizsgálta. Az általa készített jelentésnek nagy szerepe volt abban, hogy Donald Trump elnök ellen megindították az impeachment eljárást, ami az elnök felmentésével zárult, ugyanakkor az elnök több szövetségese börtönbe került miatta.
Mivel a Pan Am 103-as járatának felrobbanásakor az áldozatok többsége (190 fő) amerikai állampolgár volt, a Pan Am pedig a legnagyobb amerikai cég volt, ezért arra következtettek, hogy a célpont az USA volt. Az igazságügyi minisztériumban egy külön csoportot jelöltek ki a nyomozásban való részvételhez, ennek az élén állt Mueller.
A valaha volt legnagyobb bűnügyi helyszín
A hatóságok villámgyorsan elkezdték az ügy felderítését: Londonból több száz nyomozó utazott Skóciába, hogy a helyszínen vizsgálódjon, és velük tartott egy, a brit fővárosban dolgozó FBI-ügynök és az amerikai nagykövet is. Ezzel egy időben az Egyesült Államokból is elindult több bombaszakértő.
A nyomozók végül hónapokig a helyszínen tartózkodtak, és mintegy 2190 négyzetkilométernyi területet fésültek át. Annyira alaposan dolgoztak, hogy megtaláltak hetven zacskóval a repülőn felszolgált sós kekszből, és a gép testének 85 százalékát rekonstruálni tudták. A terület a mai napig a valaha volt legnagyobb bűnügyi helyszín. Az gyorsan kiderült, hogy robbanószer okozhatta a tragédiát, ugyanis a roncsokon robbanásra utaló jelek mutatkoztak, és a Semtex nevű robbanószer két alkotóelemét is kimutatták rajtuk. Az alaposabb vizsgálat azonban több időt vett igénybe, például az is napokba telt, míg sikerült megszerezni a teljes utaslistát.
Mivel jóval a 2001. szeptemberi terrortámadások előtt jártunk, és ekkor nem volt példa arra, hogy utasszállító gépek ellen kövessenek el öngyilkos merényletet, a nyomozók két lehetőséggel számoltak: az egyik, hogy valamelyik utas csomagjába a tudta nélkül csempészték bele a bombát, a másik, hogy egy repülőtéri alkalmazott rejtette el a csomagot a raktérben. A gyanúsítottak listája végül 1200 főre duzzadt – írja a Wired.
Ez gy természetesen még mindig túl tág kör volt, de 1989 tavaszára egy újabb vonalon indulhatott el a nyomozás. Ekkora sikerült azonosítani 14 csomagot, amelyet az AVE4041-es számú konténerben helyeztek el, és mindegyiken robbanás nyoma látszott, így arra következtettek, hogy itt lehetett a bomba is.
A Pan Am 103-as járata Frankfurtból tartott New Yorkba, de úgy, hogy közben a menetrend szerint megállt Londonban, ahol az utasoknak át kellett szállniuk egy másik gépre, mert az Atlanti-óceán feletti szakaszhoz egy másik típusú repülőt használtak. A nyomozók ezért megnézték, hogy a londoni reptéren hogyan történt a csomagok mozgatása, és megállapították, hogy az AVE4041-es konténer alján található csomagok olyanokhoz tartoztak, akik Frankfurtban szálltak fel, és Londonban szálltak át.
A máltai szál
Egy brit labor, amelyet akkor hoztak létre, amikor Guy Fawkes 1605-ben fel akarta robbantani a londoni parlamentet, összegyűjtötte azokat a ruhadarabokat, amelyeken a leginkább látszottak a robbanás nyomai, és azt a következtetést vonták le, hogy ezek a bombát tartalmazó bőröndben lehettek. A ruhák látszólag nem tartoztak egymáshoz: volt közöttük skót kockás nadrág, férfi pizsamák, valamilyen halszálkamintás anyag és egy kék rugdalózó. Ez utóbbin egy Malta Trading Company feliratú címke volt, és miután két nyomozó beszélt a gyártóval kiderült, hogy a rugdalózóból 500 darab készült, ezek nagy része Írországban került piacra, a maradék Máltán.
A rendőrök hamarosan a B8849 számú csomagra kezdtek koncentrálni, amelynek tulajdonosa december 21-én az Air Malta járatával Frankfurtba utazott. A nyomozás során sikerült megtalálni azt a boltot, ahol a most már gyanúsítottként kezelt utas megvette a ruhákat. A bolt tulajdonosa több mint fél év elteltével is emlékezett a vásárlóra, mégpedig azért, mert látszólag gondolkodás nélkül választotta ki a megvásárolni kívánt ruhákat: egy tweed zakót, egy gyapjú kardigánt, egy fekete esernyőt, három férfi pizsamát, egy skót kockás nadrágot, egy pár halszálkamintás férfi nadrágot és egy kék rugdalózót. A férfi a tulajdonos szerint 1988. november 23-án ment be a boltba és „líbiai nyelven” beszélt.
De volt más nyom is, amely szintén a Közel-Keletre, illetve Líbiába vezetett. Kiderült, hogy a robbanószerkezetet nem a légnyomásváltozás indította be, hiszen akkor Frankfurt és London között lépett volna működésbe, hanem időzített bombáról volt szó. A nyomozók azonosították az időzítőt is, amelyen a MEBO felirat volt olvasható, de fogalmuk sem volt róla, hogy az mit jelent. Mivel ez még az internet előtti korszak volt, a nemzetközi nyomozócsapatnak egyenként kellett megvizsgálnia különféle országok cégeit, és ez hónapokba telt. Végül rátaláltak a Meister et Bollier nevű svájci cégre, amely húsz darab időzítő prototípust adott el a líbiai kormánynak, sőt a cég segített beazonosítani a líbiai kapcsolatukat is: a hírszerzésnek dolgozó Abdelbászet Al-Megrahit, aki a máltai bevándorlási hivatal nyilvántartása szerint november 23-án a szigeten tartózkodott.
Felemás ítélet
A nyomozók rajta kívül még beazonosították Al-Amin Kalifa Fimát is, aki szintén a hírszerzés tisztje volt, de egészen 1999 áprilisáig semmi nem történt, addig ugyanis Moammer Kaddafi nem volt hajlandó kiadni Al-Megrahit és Fimát a külföldi hatóságoknak. Ekkorra viszont már a Líbiával szembeni gazdasági szankciók arra késztették a diktátort, hogy az enyhítésért cserébe engedélyezze, hogy a két gyanúsított bíróság elég álljon.
A vádemelés sem volt egyszerű, hiszen amiatt, hogy az áldozatok különféle országok állampolgárai voltak, többféle jogrendet kellett összehangolni. Ez azt is jelentette, hogy ha az amerikaiak emeltek volna vádat, akkor a tettesek halálbüntetést is kaphattak volna. Végül azonban abban egyeztek meg, hogy a tárgyalás helyszíne Hága lesz, ahol skót törvények szerint egy skót bírókból álló, háromtagú tanács fog dönteni a Skóciában elkövetett merénylet ügyében. A per 2000 májusában kezdődött, kilenc hónapon keresztül hallgatták meg a tanúkat, majd felemás eredménnyel végződött: Megrahit bűnösnek találták, Fima szabadon távozhatott.
2012-ben halt meg. Szabadon engedése sokakban felháborodást váltott ki, Robert Mueller, aki a halálbüntetést tartotta volna a megfelelő büntetésnek, például azt kérdezte, hogy hol marad a méltányosság a tragédia áldozataival szemben. Barack Obama akkori amerikai elnök óvatosabban fogalmazva azt mondta, hogy „erősen vitatható” döntés született a skót kormány részéről.
Új remények
Megrahi szabadon engedésével az áldozatok családjai úgy érezhették, hogy elmaradt a felelősségre vonás, de némi reményt adhat nekik William Barr amerikai igazságügyi miniszter december 22-i bejelentése, miszerint vádat emeltek egy harmadik ember, a szintén líbiai Abu Agila Maszud ellen. A tájékoztatás szerint ő volt az, aki összerakta a robbanószerkezetet, és ezt egy 2012-es kihallgatás során be is vallotta.
Amint arról a New York Times beszámolt, Maszud neve már az eredeti nyomozás során is előkerült, de akkor nem sikerült őt megtalálni, másrészt nem tudták kideríteni, hogy milyen szerepe volt a merényletben. Barr mostani tájékoztatása szerint azonban Kaddafi személyesen köszönte meg Maszudnak a segítségét, és sikerként könyvelte el a terroristacselekményt. Miután a líbiai diktátor megbukott, Maszud egy 2012-es kihallgatás során beismerő vallomást tett. Jelenleg egy másik ügy miatt börtönben ül.
Maszud 1951-ben született Tunéziában, később Líbiába költözött és felvette az állampolgárságot is. 1973-tól 2011-ig dolgozott a titkosszolgálatnak, a feladata épületek felrobbantása volt. Kaddafi meggyilkolása után letartóztatták, majd 38 másik vádlottal együtt bíróság elé állították a kormányellenes forradalom letörésére irányuló bűncselekmények miatt.
Az FBI 2017-ben értesült először Maszud vallomásáról, amelyben a férfi arról beszélt, hogy Máltára már úgy utazott, hogy nála volt a bomba, később pedig úgy állította be az időzítőt, hogy az 11 óra múlva robbanjon fel. Hozzátette azt is, hogy Megrahival és Fimával együtt dolgozták ki a tervet. Maszud a bombát úgy helyezte el, hogy az közel legyen a bőrönd fém részeihez, ezért a röntgenes átvilágítás során nehéz legyen megtalálni. Maszud azt is mondta, hogy másfél kilogramm Semtexet használt.
Barr szerint jól haladnak a Maszud kiadatásával kapcsolatos tárgyalások, de az új fejleményekre több árnyék is vetül. Van, aki szerint az igazságügyi miniszter, aki George W. Bush elnöksége idején szintén tárcavezetőként felügyelte a nyomozást, politikai haszonszerzésből jelentette be a vádemelést a merénylet 32. évfordulóján, és a Trump-kabinet alatt megtépázott hírnevét akarja helyrehozni. Mások szerint az okozhat majd problémát, hogy mennyire lehet hitelesnek elfogadni egy háborús körülmények között keletkezett tanúvallomást.
