Ami most szélsőségesnek számít, tíz éven belül a kormányzati narratíva része lesz
– fogalmazott egyik interjúalanyunk abban a friss kutatásban, amelyet a fősodron kívüli magyar radikális és szélsőjobboldali szervezetek vezetőivel készítettünk. Az volt a célunk, hogy megértsük, hol tart most a szcéna, de teljesebb képet kívántunk kapni a szélsőjobboldali szervezetek vízióiról, értékeiről és ideológiáiról is. Arra is kerestük a választ, hogyan látják saját politikai szerepüket, hogyan élik meg a kormány jobbra tolódását a 2020-ra némileg légüres térbe került radikális erők.
Fókuszváltás
A Gyurcsány Ferenc vezette baloldali-liberális kormány elleni 2006-os tüntetések során feltűnő, majd az egyre mélyülő politikai és gazdasági válság idején megerősödő szélsőjobboldal 2010 után fokozatosan háttérbe szorult, befolyása és jelenléte gyengült, majd az évtized közepére a mozgalom válságba került. A szocialista-liberális kormány bukásával ugyanis nemcsak céljait vesztette el: a retorikájában fokozatosan radikalizálódó, illetve az intézkedéseivel is egyre inkább ebbe az irányba haladó Fidesz-kormány előbb felkarolta témáit, majd hangosabban és – az „egybites” kommunikáció jegyében – egyszerűbben harsogta azokat saját választóinak. Ebben is szintlépést jelentett 2015, amikor megkezdődött a „migránskampány”, és hosszú évekre a bevándorlás vált a fő témává. Ez nemcsak a korábban romaellenes, antiszemita vagy soviniszta szélsőjobboldali mozgalmak fókuszának elmozdulásával esett egybe – az ellenség- és bűnbakképzés, valamint a félelem- és gyűlöletkeltés a Fidesz stratégiájának központi elemévé vált.
Eközben a Jobbik felgyorsította a „néppártosodási” folyamatát. Az eredetileg a tábor bővítését célzó stratégia egyben a mozgalmi kapcsolatok lemorzsolódásához is vezetett. Átrendeződött a szcéna: új szereplők, új taktikák, új hangsúlyok jelentek meg.
„Mintha hazaérkeznél”
A meginterjúvolt szereplőknek akár mozgalmi életútja, akár családtörténete számos azonosságot mutat. Míg legtöbbjük számára a 2006-os év egyformán meghatározó volt a politikai öntudatra ébredésben, addig a személyes motivációik sokkal régebbre nyúlnak vissza: többségük világnézete a jobboldali, konzervatív családból és a hazafias, keresztény neveltetésből ered. Többek számára fontos még családjuk nemesi és/vagy erdélyi származása, a felmenők katonai élményei is, valamint az elődök kötődése a Horthy-korszakhoz. Szerepet játszottak az olyan történelmi és családi traumák is, mint az Erdélyből való menekülés, valamint a második világháború és az 1956 utáni üldöztetés, de a szélsőjobboldali szubkultúrához kapcsolódó zenei, közösségi élmények, fesztiválok jelentőségéről is beszámoltak.
Közös ellenségkép, változatos ideológiák
Bár a legtöbb szervezet tiltakozik a „soviniszta”, „rasszista”, „antiszemita”, „neonáci” stb. jelzők ellen, világlátásuknak és értékrendjüknek központi eleme a felsőbbrendűség tudata. A radikális ideológia nemzetköziesedése azt is eredményezi, hogy
Közösen vallott értékeik között egyaránt szerepel a nemzet, a hagyomány, a kereszténység, a rend, a biztonság, a közösség, az erős, autoriter állam igénye, ugyanakkor a liberalizmust egységesen elutasítják.
Mivel a radikális szervezetek leginkább valaki vagy valami ellen fogalmazzák meg magukat, identitásuknak lényeges eleme az elképzelt vagy szélsőséges példákból általánosított közös ellenségkép. De, mint általában, a szélsőséges narratívákban megjelenő ellenségképek is „szalmabábok”, amelyek elválnak a – többség számra gyakran láthatatlan és szimbolikus – csoportoktól, és akár azoktól függetlenül is léteznek.
A radikalizmus nemzetközi trendjével összhangban Magyarországon is az úgynevezett „nagy lecserélődés” narratívája áll az érvrendszer középpontjában. E szerint jól szervezett külső (például muszlim bevándorlók) és belső ellenségek (például liberálisok, melegek) fenyegetik a hagyományos értékek talaján álló fehér, európai fajt és civilizációt. A kutatás során végzett interjúk során rendre visszaköszönő – és a kormányzati kommunikációban is egyre nagyobb teret kapó – értelmezési keret sikeresen épít az etnikai és kulturális előjogok elvesztésével kapcsolatos félelmekre.
Az antiszemitizmus a nemzetközi trendek ellenére továbbra is fontos eleme a szcéna gondolkodásának, a tényként kezelt „zsidó világuralmi törekvés” pedig megjelenik a legtöbb narratívában. Mégis, interjúink során ennél sokkal nagyobb problémaként említették a bevándorlást, a – demográfiai és erkölcsi kérdésként egyaránt napirenden lévő – LMBTQ-kérdést, és persze a romaellenesség sem kopott ki. Mindennek keretét a keresztény értékek védelme adja, de veszélyként felmerült Európa elgyengülése is. A „homoszexuális propaganda” elleni fellépés – amely egyes szereplők esetében szinte a leglényegesebb és leghevesebb reakciót kiváltó kérdéssé nőtte ki magát az elmúlt években – a „faj-, nemzet- és hagyományvédelem” mellett a liberalizmus- és nyugat-ellenesség kifejezésre juttatása is.
Faltörő kosok
A teljes jobboldali politikai mezőt az „egy a tábor, egy a zászló” elve alapján uralni kívánó Fidesz és a szélősjobboldali szereplők között mára szimbiotikus a kapcsolat. Előbbi átveszi utóbbi témáit és üzeneteit, ami akár le is lombozhatná az „ötletgazdákat”, a legtöbbjük mégis inkább örül neki: „faltörő kosként” a közbeszédet és a kormányt a szerintük helyes irányba terelő „hajtóerőként” tekintenek magukra. Ahogy egy interjúalanyunk fogalmazott:
Szükség van erős szélsőjobbra, ami jobbról tolja a kormányt, minél jobbra, minél jobban.
Nem meglepő, hogy a „nemzeti érzelmű, de bátortalan” Fidesz kormányzásáról elismeréssel nyilatkoznak, legfeljebb még több határozottságot várnának el tőle.
Hogyan tovább?
Az elmúlt tíz év tapasztalatai alapján világos, hogy a Fidesz számára nincsenek korlátok, ha a nyilvánosság uralásáról van szó. Bár a kormány eddig jórészt délibábos ellenségképeket választott (Soros György, Brüsszel), már eddig is számos jele volt a verbális és fizikai erőszak elharapózásának. A 2022-ben esedékes választásig a Fidesz feltehetően fokozni fogja a megosztottságot, további, a radikális színtérből kinövő témák felemelésére lehet számítani. Bár a szélsőjobboldali erőszak kockázata ma jellemzően alacsony, az általuk fenyegetőnek tartott társadalmi szereplők aktivizálódása, illetve a mainstream politika felől érkező legitimációs megerősítés feltehetően erőteljesebb önvédelmi reakciókra sarkallja őket, ami tovább gyorsíthatja a polarizációs spirált. A kormány részéről pedig nem látszik a terv, sem a szándék az esetleges gyűlölet- és erőszaklavina megfékezésére. A 2022-es kampány tehát az eddigieknél is durvábbnak ígérkezik.
Hunyadi Bulcsú
A szerző a Political Capital radikalizmus és extrémizmus programjának vezetője
