1945. november 20-án vette kezdetét Nürnbergben a náci főbűnösök tárgyalásával a nürnbergi perek sorozata, melyek egészen 1949-ig eltartottak. Összesen tizenhárom külön pert folytattak le, melyekben a Harmadik Birodalomban prominens szerepet betöltő orvosoktól jogászokon át üzletemberekig még számos további vádlott ügyét is tárgyalták. Igaz, a közvélemény leginkább az első, a főbűnösök perével azonosítja az egész persorozatot, érthetően ez vonzotta a legkomolyabb érdeklődést is. Hiszen bár Hitler, Himmler, Goebbels és Bormann elítéléséről lecsúsztak a háborút megnyerő szövetségesek, így is olyan hírhedt személyiségek ültek a vádlottak padján, mint a náci párt második embere, Hermann Göring, a külügyminiszter Joachim von Ribbentrop, vagy a fajelmélet atyjaként ismert Alfred Rosenberg. A perben a négy győztes nagyhatalom – Egyesült Államok, Szovjetunió, Nagy-Britannia és Franciaország – ítélkezett, a tárgyalást pedig a Harmadik Birodalom szimbolikus központjának tartott Nürnbergben tartották, mely az amerikai megszállási zónában feküdt, de nemcsak ezért voltak az amerikaiak a persorozat igazi főszereplői. Az USA vezetése ragaszkodott ugyanis leginkább a tárgyalásos eljáráshoz is (bár voltak amerikai politikusok is, akik a náci vezetők tárgyalás nélküli kivégzését szorgalmazták), és az eljárás rendjének kialakításában is ők voltak a leginkább meghatározók, noha mind a négy államot képviselték ügyészek és bírók.
Győzött az igazság vagy csak a győztesek igazsága?
A per az első ilyen volt a történelemben, amikor háborús bűnökért, sőt háború indítása miatt ítéltek el vezetőket, ezért manapság elsősorban a nemzetközi jog fejlődésének egyik kiemelt eseményeként tartják nyilván: a nürnbergi ítéletekben is hivatkozott nemzetközi jogi elvek alapján hirdette ki az ENSZ közgyűlése a népirtás elleni konvenciót, majd a Nemzetközi Vöröskereszt genfi konvencióit, és ugyan a hidegháború megakasztotta a folyamatot, a kilencvenes években, a jugoszláv háború és a ruandai népirtások hatására alakult meg a hágai Nemzetközi Büntetőbíróság, mely 2002 óta működik állandó bíróságként. Ez mind a nürnbergi perek folyománya, miközben azonban természetesen a per számos egyéb kérdést is felvetett. Mindezt úgy, hogy mivel maga a politikai-történelmi szituáció is példa nélküli volt, nyilvánvalóan nem lehetett objektíven helyes döntést hozni.
A nürnbergi pereket annak ellenére, hogy tényleg tárgyalásos alapon, rendes eljárásban döntött a háborús bűnökkel vádolt náci vezetők ügyében, számos bírálat is érte.
Eleve megkérdőjelezhető volt a bíróság joghatósága, és magát a tényt is visszásnak tartották a bírálók, hogy a győztes államok ítélkeznek a vesztesek felett. Mindezt úgy, hogy a győzelem nem tette semmissé a győztes országok háborús bűntetteit, különös tekintettel a Szovjetunióra, ám ezekről érthetően nem eshetett szó a perben. A per megítélése pedig különösen sokat változott időközben, mely leginkább a nürnbergi per egyik amerikai ügyésze, Telford Taylor munkásságában látható: Taylor a persorozatban az első per után távozó Robert H. Jackson utódaként főügyész lett, majd bő két évtizeddel később, a vietnami háború alatt írta meg nagyszabású, Nuremberg and Vietnam: An American Tragedy (Nürnberg és Vietnam: Egy amerikai tragédia) című munkáját, melyben azt az álláspontot fogalmazta meg, hogy a vietnami háborúban az USA is megsértette a nürnbergi perben érvényesített elveket. És még rengeteg kérdés is felmerülhet, a konkrét ítéletektől kezdve odáig, hogy Nürnbergben kizárólag a háború német bűnőseinek ügyeit tárgyalták, míg a többi legyőzött ország maga dönthetett a saját háborús bűnöseiről.
Az első nürnbergi perben végül tizenegy halálos ítélet született, de Göring öngyilkossága miatt tizet hajtottak ténylegesen végre, hét vádlottat letöltendő börtönbüntetésre ítéltek, míg hármat felmentett a bíróság. A további tizenkét perben még született csaknem kétszáz halálos ítélet, ezekben összesen 1416 vádlottat találtak bűnösnek, kiosztottak számos börtönbüntetést, ám az ötvenes években az elítéltek túlnyomó többségét szabadon engedték. Akkor már fontosabb volt az erkölcsi szempontoknál az amerikaiak és a britek számára, hogy a hidegháborúban a német közvéleményt sikerüljön maguk mellé állítani.
A perről számos visszaemlékező könyv született, több dokumentumfilm is megörökítette a tárgyalást, és természetesen a regény- és drámaírókat is megihlette az esemény, mondhatjuk, 75 éve benne van a köztudatban. Nem maradhattak ki hát a filmes feldolgozások sem: készültek filmek és sorozatok egyaránt, így tudni német és lengyel tévésorozatról is, továbbá készült egy BBC dokudráma sorozat, mely azonban a fikciós részek mellett tartalmaz visszaemlékezéseket is, így messze a legismertebb egyértelműen két amerikai alkotás: az egyik az Ítélet Nürnbergben című film, a másik pedig a Nürnberg című kétrészes minisorozat, vagy inkább tévéfilm.
Ha a németek nem csinálták meg, megtettem én
A kettő között nemcsak a készülésük között eltelt négy évtized jelenti a különbséget, hanem szinte minden szempontból szembe lehet őket állítani egymással. Az 1961-ben bemutatott Ítélet Nürnbergben pedig annak ellenére is sokkal többet mond el a per által felvetett kérdésekről, erkölcsi és jogi problémákról, hogy az nem is a főbűnösök peréről, hanem a bírók peréről szólt. 1947-ben tizenhat jogászt, köztük bírókat és ügyvédeket ültettek a vádlottak padjára, akik fontos szerepet játszottak a náci Németország jogrendszerének működtetésében. Az ügy előbb egy tévéfilmet ihletett 1959-ben, majd Stanley Kramer két évvel később játékfilmet forgatott belőle. Abby Mann forgatókönyve négyre csökkentette a vádlottak számát, és valamennyi szereplő fiktív alak, míg az időpontot egy évvel későbbre, az 1948-as berlini blokád és a csehszlovákiai kommunista hatalomátvétel, azaz a hidegháború első nyílt konfliktusa idejére tolta. A filmben szakértőként részt vett a fentebb említett Telford Taylor is, a szereplőgárda pedig ötcsillagos volt: Spencer Tracy, Burt Lancaster, Richard Widmark és Judy Garland személyében igazi hollywoodi sztárok alakították a főbb szerepeket. Mellettük több német anyanyelvű színész is látható a filmben: Marlene Dietrichen túl több osztrák és német színész is szerepel, akik egyébként mind a nácik elől menekültek nyugatra. Közülük Maximilian Schell emelkedett ki, őt egyebek között Oscar-díjjal is jutalmazták, de Werner Klemperer és John Wengraf is fontos szerepet kapott.
A filmben a nyugdíjas New England-i Haywood bíró (Spencer Tracy) tárgyalja a négy német bíró perét, akik közül Ernst Janning (Burt Lancaster) elismert jogtudós volt még a nácizmus előtti időkben, ám később Hitler igazságügyminisztereként és bíróként is hozzájárult a jogsértésekhez. Őt a fiatal német ügyvéd, Rolfe (Maximilian Schell) védi, aki bár nem tagadja a nácizmus borzalmait, úgy véli, meg kell állítani a bűnbakkeresést, mert ezzel az erővel az egész német népet is bíróság elé lehetne állítani. Haywood a tárgyaláson kívül is próbálja megérteni, mégis mi történt az emberekkel Németországban, és megismerkedik egy kivégzett német tábornok özvegyével (Marlene Dietrich), aki a férje kivégzését véli igazságtalannak. Janning sokáig nem hajlandó megszólalni a tárgyaláson, de látványos távolságot tart a többi vádlottól, majd végül megtörik és elmeséli, hogyan támogathatta mégis egy tisztességes hazafi Hitlert, míg a többi vádlott a három alaptípust testesíti meg: az egyikük a kötelességét teljesítette, a másik félt, a harmadik, a Klemperer alakította Emil Hahn pedig meggyőződéses náci: ő a film egyetlen tényleg negatív figurája, a többieket mind sikerült a fekete-fehér leegyszerűsítésnek ellenállva ábrázolni.
Velük szemben a koncentrációs táborok felszabadításában is részt vevő, szenvedélyes nácigyűlölő Lawson ezredes (Widmark) képviseli a vádat, aki egy adott ponton – ahogy a főbűnösök tárgyalásán is történt – levetíti a táborokban készült filmeket is a tárgyaláson, melyről a filmben is megállapítják, hogy valójában hatásvadász kísérlet a bírák befolyásolására, hiszen közvetlenül nem kapcsolódik a per tárgyához („Mit próbál ezzel a vád bebizonyítani? Azt bizonyítaná, hogy a német nép egészében felelős a történtekért?” – kérdezi Rolfe). Felelevenít a tárgyalás egy botrányos pert is, melyet a valódi Katzenberger-ügyről mintáztak (ebben azzal vádoltak meg és ítéltek halálra egy zsidó férfit, hogy az nemi kapcsolatot tartott fenn egy árja lánnyal), és melynek döntő szerepe lesz a tárgyaláson. A film egyik fő erénye, hogy ellent tudott állni a hős amerikai toposznak: nem igazságot osztanak, sőt, inkább már kezd kényelmetlen lenni számukra az egész: az egyik amerikai katonának (a fiatal William Shatner játssza) német menyasszonya van, a tábornokok pedig a nemzetközi helyzet miatt már enyhébb ítéletekért nyomasztják a bíróságot. Sőt, a film is előrevetíti, hogy pár éven belül úgyis kiszabadul mindenki, Haywood azonban mégis úgy érzi, neki méltányos ítéletet kell hoznia, a többi pedig már a politika dolga.
Amiért az Ítélet Nürnbergben ma is időszerűnek hathat, az az, hogy nem kinyilatkoztat és erkölcsi magaslatról ítélkezik, hanem kérdéseket tesz fel, amelyekre egyáltalán nem egyszerű válaszolni.
Rolfe szenvedélyes szónoklataiban odáig megy, hogy felveti azoknak is a felelősségét, akik így vagy úgy, de segítették vagy támogatták Hitlert, mint az őt elsőként elismerő Vatikán, vagy a vele Lengyelország felosztásáért lepaktáló Szovjetunió, esetleg a Hitlerért kezdetben nyíltan lelkesedő Churchill. De őket nyilván nem ítélte el senki. Hasonlóan fontos megállapítások hangzanak el a végén Haywood bíró ítéletében arról, hogy eredendően tisztességes emberek is kerülhetnek olyan helyzetbe, hogy szörnyű bűncselekményeket kövessenek el a hazafiasság nevében. Nyilván ez utóbbi már utalás az amerikai belpolitikára, a kommunistaellenesnek álcázott McCarthy-féle boszorkányüldözésre, de ugyanúgy aktuális ma is. És végül a film megpróbálja megérteni a német nép lelkiállapotát is: a filmbeli németek azt állítják, semmit se tudtak a haláltáborokról, Hitler alatt legalább nőtt az életszínvonal, újra büszkék voltak a németségükre, most pedig már feledni akarnának, de nem hagyják őket. Ez utóbbit pedig az illusztrálta a legjobban, hogy a film bemutatója Nyugat-Berlinben volt, de a film üres nézőterekkel ment, nagyon kevesen voltak rá kíváncsiak az adenaueri NSZK-ban, ahol a múlttal való szembenézés a későbbi nemzedékek terhe lett. „Az emberek azt kérdezték, miért akarom én amerikaiként újraéleszteni a német bűntudatot? Azt feleltem, jobb lett volna, ha a németek csinálják meg ezt a filmet, de nem tették, úgyhogy megcsináltam én” – mondta Stanley Kramer. Tény, hogy az Ítélet Nürnbergben a maga 3 órás játékidejével nemcsak német nézőket riasztott el, nem volt nagy siker a mozikban, de hatvan év távlatából egyértelműen egy bátor és okos film a témában.
Bájgúnár a Harmadik Birodalom ellen
A 2000-ben készült, Nürnberg című minisorozat viszont nagyon is népszerű volt – a TNT kábelcsatorna addigi legnézettebb filmje lett, amikor sugározták –, viszont se nem okos, se nem bátor, és húsz évvel később sokkal elavultabbnak tűnik, mint Kramer klasszikusa. Nyilván nem segített a filmnek, hogy három évvel később az USA mondvacsinált ürüggyel megtámadta és megszállta Irakot, márpedig a Nürnberg egyértelműen az amerikai demokrácia felsőbbrendűségét ünnepli. De a fő gond az, hogy ez a film egyáltalán nem gondol semmit, megelégszik azzal, hogy dramatizálja a főbűnösök perét, és kész, mindezt egy közepes hollywoodi film modorában. A Nürnberg készítői persze nem voltak könnyű helyzetben, hiszen sok szereplőt kellett mozgatni, és ők végül Jackson főügyészt tették meg főszereplőnek, de közben fontos szerepe van a náci vádlottaknak is, akik ugye húsznál is többen vannak, és sokat láthatjuk a többi ügyészt és bírót is, no meg a börtönőröket és Gustav Gilbert börtönpszichológust. Ez pedig azt eredményezi, hogy nincs igazán íve a sorozatnak, és van vagy tucatnyi főszereplőnk, akik közül Göring kivételével egyik sincs megfelelően kidolgozva.
Tovább rontották a helyzetet a szereposztással: Robert H. Jacksont ugyanis a korszak kedvelt szépfiúja, Alec Baldwin játssza, aki teljesen hiteltelen ebben a szerepben, és súlytalan bájgúnárként szenved. Szintén nehéz komolyan venni a napbarnított Christopher Plummert is angol ügyészként, a Jackson titkárnőjét játszó Jill Hennessynek pedig ordít a karakteréről, hogy csak azért hozták létre, legyen nő is a filmben – az Ítélet Nürnbergben ezt is sikeresebben oldotta meg, ott Dietrich és Garland karakterének is helye volt (itt ez annyival még rosszabb, hogy a titkárnő még viszonyt is folytat Jacksonnal, mintha pont egy románc hiányozna a nürnbergi per történetéből). A karakterábrázolásról sokat elmond, hogy Nyikitcsenko szovjet főügyészről annyi derül ki, hogy szereti a vodkát és sárgák a fogai, a francia bíró pedig konyakot iszik.
Ha nem lenne Brian Cox, aki Göring szerepében tényleg emlékezeteset alakít, és aki tényleg egyedüliként tűnik hús-vér embernek az összes karakter közül, akkor nem sok okunk lenne emlékezni a Nürnbergre,
mely azon túl, hogy felületes iparosmunka, bántóan nem mer kérdéseket feltenni. A film sokat merít Gilbert Nürnbergi naplójából is, de az a könyv sokkal érdekesebb olvasmány és többet mond a nürnbergi perről, mint ez a mini-sorozat. Ez biztosan nem az a definitív nürnbergi persorozat, ami egyébként ebben a témában benne volna. Hátha egyszer meg is csinálják.
Kiemelt kép: Ann Ronan Picture Library / Photo12 via AFP
