9.1 C
Budapest
February 26, 2024
2020 – 2024 © MO.CO.HU Magyarország Hírek, Hungary News
Image default
budapesti tavaszi fesztiválelőadásKultúraMAGYARORSZÁGremény panzióstereo.aktszínház

A kiégést kezelő szanatórium, a Remény Panzió lassan a való életbe is kell, nem csak a színpadra

Egy csapat színházból kiábrándult színész kiégést kezelő szanatóriumot nyit budapesti aktivistának – erről szól a Remény Panzió című dokumentarista előadás, amit a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében mutatnak be. Mit jelent az, hogy dokumentarista?

A dokumentarista előadás azt jelenti ebben az esetben, hogy a színészek mellett civil emberek is bekapcsolódnak alkotóként és szereplőként is a munkába, és részben az ő történeteik, tapasztalataik, élményeik, kudarcaik, motivációik, sikereik, dilemmáik alapján íródnak a jelenetek, emellé jön egy fikciós kerettörténet, és mindez egy színháziasított végproduktumba csatornázódik.

A fiktív keret, az a kiégést megelőző- és kezelő klinika, amire nem csak az aktivistáknak, de a színházcsinálóknak is nagy szüksége van, és arra vállalkozik a panzió, hogy amikor elhagyják a vendégek a helyet, akkor újult erővel, részben egymásból merítkezve térhetnek vissza a hétköznapi küzdelmeikhez.

Ennek az előadásnak az előképét tavaly ősszel Tübingenben mutattunk be. Elkészült az előadásnak ez a nemzetközi verziója, a mi alkotóstábunkkal, de helyi aktivistákkal. Ugyanakkor, amikor csináltuk az előadást, erősen megfogalmazódott az a vágy, hogy csináljuk meg ezt magyar kontextusban is, ami nemcsak az előadás magyar nyelvre fordítását jelenti, hanem azt is, hogy a jeleneteket is átírják.

Miben különbözik a magyar és a tübingeni előadás?

A Hotel of Change-ben, a német előadásban volt háború-ellenes, diszkrimináció-ellenes, illetve LMBTQ- és klíma aktivista is. A budapesti verzióban most tartunk az aktivisták a kiválasztási folyamatánál. Változnak a témák is, hiszen itt bekerülnek Magyarországon megkerülhetetlen, égető témák, mint pl. az oktatás, a roma-jog és a lakhatás.

A  STEREO AKT egy egészen másfajta társulat, mint amit a magyar közönség megszokhatott. Miben nyilvánul meg a különbség?

Elég markánsan megjelent az elmúlt pár évben nálunk az irány, hogy bevonunk civileket is az alkotófolyamatba, vagy a színpadi munkába, esetleg mindkettőbe. A színháztermi frontális előadásaink mellett előfordulnak helyszín-specifikus előadások, illetve olyan részvételi formákkal is dolgozunk, amikben a néző aktívabb szerepet kap.  Jellemző, hogy felkarolunk közösségi, közéleti, politikus témákat, és kicsit a komfortzónán kívül merészkedünk.

Illetve az előadások nem drámai alapúak, nem egy irodalmi szöveg alapján dolgozunk, hanem általában kortárs témák, kortárs nyelven történő megfogalmazására törekszünk. Ami egyrészt azt jelenti, hogy a társulatnak a közös, kollektív munkája az, ami által elkészül egy előadás, amik szinte mindig interdiszciplinárisak, sokféle médium egyenrangú felhasználásával. Tehát a szöveg nem egyeduralkodó tényező, hanem a tér, a zene, a képek, a mozgás, az interakció, a videó használata, mind-mind egyenrangú elemek.

A mostani előadás helyszíne egy szanatórium, egy korábbi előadásáé, az Emlékek klinikájáé egy klinika, de a Kiváló dolgozókban is lehetett érezni egy gyógyulási, gyógyítási szándékot. Nálad törekvés egy egyfajta társadalom-gyógyítás?

Igen, bár én ezt soha nem tematizáltam ilyen módon, de nem áll távol az igazságtól. Mostanában azt érzékelem – visszakanyarodva a Remény Panzióhoz –, hogy azok is aktivistává válnak, akik nem feltétlenül erre szerződtek: szociális munkások, újságírók, és lassan a művészek is. Nagyon sok kibeszéletlen dolog, frusztráció, tabu van a társadalomban, és sokszor az előadások is ilyen élményekből, feszültségekből, konfliktusokból merítkeznek. Mindig cél nálam – akkor is, amikor nézőként megyek színházba –, hogy másképpen, más állapotban hagyjuk el a színházat, mint ahogyan bejöttünk.  Hogy ne csak bólogató gépként vegyünk részt az előadáson, ahol azt visszhangozzák, amit eddig is gondoltunk, hanem új élményekkel, kérdésekkel, nézőpontokkal gazdagítson.

De természetesen azért szerintem minden alkotóban kimondva-kimondatlanul van egy ön- és közösséggyógyító szándék, hogy az eddiginél egy kicsit prosperálóbb közösségben éljünk együtt.

A Remény Panziónak az egyik fő alkotócsoportja a kiábrándult színészek. Az elmúlt évek kormányzati döntései nem éppen segítik, hogy ez ne forduljon elő. Gondolok itt a megszűnt taóra, az SZFE bedarálására, vagy a napokban lejáró pályázati határidejű működési- és többlettámogatási pályázatokra, de akár az NKA-s források bizonytalanságára is.

Még talán hozzá tudom tenni a KATA megszűnését, ami ugye egy ilyen, jellemzően szabadúszókból álló területnél azért egy elég kardinális kérdés. Ahogy persze minket is sújt az infláció, meg a rezsiárak, az energiaválság, de azért az is jellemző, hogy egy kormány tesz-e ellene lépéseket, vagy ad-e mentőcsomagot az intézményeknek, szervezeteknek. Ebből is látszik, hogy kiket tart fontosnak és kiket nem tart arra érdemesnek.

Fotó / Martin Sigmund

Hogyha jól tudom, akkor a minősítéssel nem rendelkező szervezeteknek most a működési kerete 315 millió forint, a taóutód többlettámogatások keretösszege pedig 37 milliárdról az elmúlt négy évben olyan 4 milliárd forintra csökkent. Mire elég ez?

Onnan is meg lehet fogni egyébként a kérdést, hogy az év elején módosított költségvetésben a Kulturális és Innovációs Minisztériumot érinti legsúlyosabban az elvonásoknak a mértéke, ami 34,2 milliárd forint. Ennyit kell visszafizetniük az államkasszába, és ennyivel kevesebb program tud megvalósulni, amit mi úgy fordítottunk le magunknak, hogy felfogható legyen ez az összeg, hogy ebből körülbelül 200 kisebb költségvetésű filmet, vagy 5000 új színházi előadást, vagy mintegy 30 ezer koncertet lehetne megszervezni.

És hogy mire elég, ami van? Ezt most még nem lehet tudni, de a rövid válasz az, hogy nem sokra, talán még a vegetációra sem. A független színházak működési támogatása tizenkét éve szinte változatlan, teljesen elinflálódott és már alapból is kevésnek számító összeg volt a valamivel több mint 500 milliójával, kb. 100 támogatottra.

Ez az amúgy is, tényleg mindenkinél bőségesen kiegészítésre szoruló támogatási összeg most egyharmadával csökkent Budapest esetében, és azt hiszem, negyedével a vidéki pályázóknál. A mi éves költségvetésünk kb. egyharmadát fedezte a működési támogatás, a többit forgalmazási bevételekből, ko-produkciós hozzájárulásokból és egyéb, javarészt nemzetközi pályázati forrásokból tudtuk fedezni.

A többlettámogatás pedig, a mi tapasztalataink szerint, nagyon random kerül kiosztásra. Volt olyan év, amikor részesültünk belőle, volt, amikor nem. Szempontokat nagyon nehéz felfedezni, a kuratórium nem nyilvános, vagy nincs. Ugyanakkor sok frissen bejegyzett, eléggé szürke zónás, kulturális tevékenységgel jóindulattal sem rendelkező szervezet kaszált nagyokat. Úgyhogy ez egy teljesen átláthatatlan és következetlen forrás, ebben a formában a döntéshozói visszaélések melegágya.

Szóval miközben a támogatás mértéke a működésre sem igazán elég, ehhez képest ironikus módon olyan kritériumrendszert támaszt a működési pályázat a pályázók felé, amire egyáltalán nem elegendő az az összeg, amire pályázni lehet. Tehát azon kívül, hogy tarts fent egy infrastruktúrát társulati tagokkal, esetleg irodával, próbahellyel, raktárral, azon kívül még legyen minimum 2000 néződ, legyen, nem tudom, 2-3 repertoáron tartott előadásod, egy új bemutatód, egy művészeti programod és x mennyiségű előadásod. Ezeket csak iszonyatosan méltatlan körülmények között lehet létrehozni, holott egy professzionális szektorról beszélünk. Egyetemet végzett, sokszor évtizedek óta a pályán lévő, elismert emberek, akiknek az a bűnük, hogy szabadúszók, és nem egy NER intézmény vagy projekt alkalmazottai.

Ez messzemenőkig nem az a – mit tudom én – füstös, sötét pincehelyiségekben valamilyen alternatív lila ködös dolgot próbáló diákoknak az összessége, mint ahogyan ezt megpróbálja néha szerintem a kormányzat, vagy Vidnyánszky Attila beállítani, hanem nemzetközileg elismert és díjazott professzionális műhelyek, befogadó helyek, társulatok és alkotók.

De akkor hogy lehet túl-ill. megélni, és hogyan kellene működnie?

Vagy egy nagyon-nagyon méltatlan kényszerpályára vannak szorítva munkakörülmények és fizetések szintjén, vagy pedig a társulatok kreativitására van bízva, hogyan, milyen forrásból egészítik ki a működésüket, amire nincs biztosíték Magyarországon. Pláne most, egy olyan érában, ahol Csák János miniszter úr afelé akarja terelni a dolgot, hogy tartsa el magát a kultúra a piacról, ami egy irreális, egyébként európai hagyománnyal és szellemiséggel teljesen szembemenő, vadkapitalista elképzelés, és amit ők maguk sem tartanak be.

Számos NER-közeli kulturális, művészeti kezdeményezés van, amire kutya se kíváncsi, de közben meg milliárdokat tolnak bele. Szóval ez egy képmutató hozzáállás, a kultúrát, legalábbis Európában, az állam – nem a saját pénzéből, az adófizetők pénzéből – támogatja, mert elismeri, hogy egyrészt közfeladatot lát el, másrészt pedig az állampolgároknak joga van ehhez a típusú kikapcsolódáshoz, feltöltődéshez, reflexióhoz, találkozási lehetőséghez, mert ez egy jobb életminőséget garantál. Amire szerintem – meg egyébként ez a Független Előadó-művészeti Szövetségnek is az álláspontja – válság idején még nagyobb szükség van, mint normál hétköznapokban.

Miközben megvonások vannak, vagy hát mindenesetre kevesebb forrás, aközben úgy tűnik nincs kevesebb kormányzati pénz a kultúrára:  a Honvéd Együttes új játszóhelyet kap, kezdődik a színházi olimpia…

Felújítanak sok-sok milliárdból olyan színházi épületeket, amiket aztán nem tudnak működtetni, mert nem tudják kifűteni, mert nem tudják kifizetni az oda készülendő előadásokat. Ez történt most az Opera Eiffel Műhelyházával vagy a debreceni Csokonai Fórummal.

Pár hete volt a Független Előadó-művészeti Szövetség szervezésében egy fórum a Trafóban, és ott talán te mondtad, hogy míg a Nemzeti Színházban, több mint 30 ezer forint támogatás jut egy jegyre, addig a függetleneknél ez egy jóval alacsonyabb összeg.

Igen, három év adatszolgáltatásából hoztuk össze ezt a nem hivatalos statisztikát, de elég közeli becslést, hogy a függetleneknél egy-kétezer forint közé esik. Ez a szám eléggé szépen leírja azt, hogy mennyire költséghatékony egyébként ez a terület, ami szintén egy jelszó a kormányzat részéről. Hogy ha valamit, akkor ezt szerintem annak lehet nevezni.

Visszatérve a Remény Panzióra, a kiégés szélén álló vagy már kiégett színházi alkotókra: mennyire jellemző ma Magyarországon? Vagy akár a pályaelhagyás?

A kiégés maga sem egy olyan állapot, hogy így egyik nap rádöbbensz, hogy ki vagy égve, hanem inkább egy skála. Inkább azokat a dilemmákat tematizáljuk – néha persze a színház nyelvén, túlzó módon -, amik amúgy azonosak az aktivisták nehézségeivel: hogy a szabadidő kárára megy, hogy nagy áldozatokat kell hozni, hogy nem egy kifejezetten forprofit tevékenység, hogy csak közösségben lehet valamilyen eredményt elérni, hogy valamilyen magasztosabb cél érdekében végezzük a munkát – néha mikroszkópikus eredményekkel. Ezeket a faktorokat járjuk körbe.

És amit látok a munkatársaim, kollégáim körében, az az, hogy mindenki nagyon-nagyon túlterhelt, mindenkinek sok munkát kell vállalni ahhoz, hogy el tudja tartani magát vagy a családját. Teljesen alapvető a munkahalmozás.

Nem kalandvágyból, hanem szükségszerűségből, és a mi generációnkra jellemző szabadúszás is erre tereli ezt a szektort. A 2010-es évektől már nem az van, hogy az ember az SZFE-n végez, aztán kap egy szerződést, és akkor elmegy egy színházhoz, hanem jellemzően szabadúszóként kezdik a pályafutásukat. Csak azért teszek egy ilyen vargabetűt, mert ez összefügg szerintem azzal, hogy már a független lét és a kőszínházi lét között sem érvényes az az esztétikai választóvonal, ami mondjuk a 2000-es években volt a köztudatban.

Mit jelent a függetlenség?

A függetlenség számomra egy rugalmas, szabad, innovatív működési forma, de nem egy esztétikai jelző. A mi generációnkban jellemző, hogy csinálunk független előadásokat, de dolgozunk kőszínházban is. Nagyon sok szabadúszót találunk rendezők, koreográfusok, dramaturgok, tervezők és színészek között is. Egy nehézség, amit sok munkatársamnál látok az a munkahalmozás, ami nem produktív és szintén kiszolgáltatottá teszi az embereket, a produkciókat és a színházakat is.

A Remény Panzióban tematizáljuk az ezzel kapcsolatos dilemmákat, azt, hogy hosszabb-rövidebb időre több munkatársam is próbált valamilyen más, kiszámíthatóbb melléktevékenységet folytatni, ami kevésbé kiszámíthatatlan a mostani körülmények között. Volt, aki állami gondozott gyerekekkel foglalkozott, volt, aki tanítani kezdett, van, aki ételfutárként keresi a mai napig egyébként a kiegészítő keresetét, és sokan dolgoznak a vendéglátóiparban.

Ugyanakkor nyilván, mint minden ilyen kritikus időszakban, ennek is van valami gyümölcse. Tényleg minden nap el lehet menni úgy – legalábbis Budapesten – színházba, hogy egy újabb minőségi független előadást néz az ember.

A társulatokkal kapcsolatos tulajdonképpen új hír, hogy megnyitottátok a Művházatokat. Miért éreztétek szükségét egy ilyen helynek? Érdekes, hogy a Gólem és az Apertúra is hasonló lépésre szánta el magát a közelmúltban.

Nem egy játszóhelyet nyitunk, tehát ez nem egy színház lesz, hanem egy próbaterem, közösségi tér és iroda, egy kulturális műhely. Ami nem zárja ki, hogy legyenek nézőnyilvános események (nyílt próbák, munkabemutatók, workshopok, vetítések, konferenciák, panelbeszélgetések, kiállítások), sőt! Már vannak rezidens társulataink, a Soharóza kórus, a Horizont Alkotócsoport és egy ukrán kulturális programokat szervező társaság is, akiknek egyébként ingyen bocsátjuk rendelkezésre a tereinket.

A Gólemhez és az Apertúrához képest mi más célokkal, más okból és más lehetőségekből fakadóan alapítottuk a miénket, ami nem mondanám, hogy egy évek óta tartó vágyálom volt. Mert egyfelől kell a fenének egy romhalmaz, amit fel kell újítani, aztán több százezres rezsit fizetni utána. Egy ilyen helyet működtetni egy rendező és csapata számára nem egy művészeti tevékenység, de vannak olyan lehetőségek, amiket nem lehet kihagyni, meg vannak olyan politikai-társadalmi szituációk, amikor előre kell menekülni, és minden lehetőséget meg kell ragadni, mert azt gondoltuk magunkba, amikor ebbe belevágtunk, hogy vagy ez visz csődbe, vagy ment meg minket.

És nyilván van egy pragmatikus része, hogy most van egy saját infrastruktúránk, ahol tudunk próbálni, a működéshez egy irodát biztosítani. De szintet léptünk abban az értelemben, hogy egy hely az mindig kulturális tényező, egy sokkal konkrétabb, kézzelfoghatóbb faktorrá válik az amúgy is sokszínű VIII. kerületben, mint egy ilyen fantomtársulatnál, akik mindig más befogadóhelyektől függenek. Egyébként van egy csomó, tök jó, hosszú évek óta tartó együttműködésünk a Trafóval és a Jurányi Házzal is, de ez a függetlenségünkben egy újabb szintlépés.

A Remény Panziót a Trafóban, a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében mutatjátok be, amely programsorozat Budapest 150. születésnapjának a részét képezi idén. Több helyütt is kiemelik, hogy Budapest a kultúra városa. Mennyire lehetséges ez a jelenlegi helyzetben, mit tud adni akár a Stereo Aktnek, akár a színházi kultúrának egy ilyen fesztivál?

Amit én remélek leginkább, az az, hogy új közönségrétegeket von be, olyan emberek ismerik meg a munkánkat, akikkel amúgy a normál hétköznapokban nem találkoznánk. Erre egyébként minden esély meg is van, mert már kétszer szerepeltünk a BTF programjában, egyszer a Kolónia, egyszer pedig a Remény Park Bt. című előadásainkkal, és mind a kettővel tapasztaltuk, hogy nem a megszokott közönségbázisunkból kerülnek ki nézők.  Emellett összeterel egy csomó különböző programot, ami nyilván az alkotóknak a figyelmét is jobban egymásra tereli.

Úgyhogy én elsősorban ezt a két dolgot remélem, mint minden más fesztiváltól és eseménytől, hogy egy picit arra készteti a nézőt, hogy hátralépjen a hétköznapokból, és újra tematizálódjanak kérdések, meg munkák. Ezek megállók, találkozási pontok, ahol magunkra nézhetünk, hogy jelenleg hol is tartunk.

A Budapesti Tavaszi Fesztivál részletes programjai itt érhetőek el.

The post A kiégést kezelő szanatórium, a Remény Panzió lassan a való életbe is kell, nem csak a színpadra first appeared on 24.hu.

Related posts

Titkos szimbólumokat rejt a Végzet köve

MO.CO.HU

Magyarokon múlt a birodalom sorsa

MO.CO.HU

Nyugtalanító a helyzet Párizsban, evakuálnak betegeket a kórházakból

MO.CO.HU

DMCA.com Protection Status


Pin It on Pinterest

Share This