A hatvanas-hetvenes évek az amerikai krimik tarolását hozták a televíziózásban. Ezek a sorozatok világszerte dominálták a műsorokat, és a vasfüggöny sem jelentett számukra akadályt. Bár ma már nagyon kevés olyan van közülük, amely még mindig jelentős közönséggel bír (a Columbo a legjobb példa erre, de világszerte népszerű volt a Kojak is), a futószalagon gyártott krimisorozatok nélkül évekig elképzelhetetlen volt a tévézés. Ennek a korszaknak Quinn Martin volt a mára elfeledett hőse, aki nem hivatalos rekordot is felállított azzal, hogy producerként huszonegy éven keresztül mindig volt legalább egy sorozata, melyet valamelyik nagy amerikai csatorna főműsoridőben sugárzott volna. Volt olyan, hogy párhuzamosan négy Quinn Martin-produkció is futott egyszerre, ma már mégsem ismert a neve, bár nem is volt az a klasszikus, szivarozós filmmogul, csak egy nagyon sokat dolgozó, profi tévés producer.
A tévés krimik királya
Az tény, hogy Martin nem forradalmasította a televíziózást: a sorozatai általában biztos recept alapján épültek fel. Rendszerint jónevű színészek játszottak bennük, kellően látványosak és izgalmasak voltak, és hozták azt, amit a korabeli nézők elvártak egy krimitől: izgalmat, némi akciót, és egyértelmű volt, ki a jó és a ki a rossz, az utóbbi pedig általában pórul járt a végén. Mára ezek a sorozatok azonban keveset mondanak a későbbi nemzedékeknek, többségük fölött eljárt az idő, és már nem is nagyon vetítik őket. Igazi nemzetközi rajongótábora is csak egynek lett, azt viszont még ma is emlegetik: ez a San Francisco utcáin. Kétségkívül benne van ebben az is, hogy a sorozat egyik főszereplője, Michael Douglas itt kezdte a később számtalan díjjal elismert karrierjét, de ez volt az a Quinn Martin-produkció is, amelyben minden szerencsésen összejött.
Quinn Martin 1922-ben született New Yorkban, Irwin Martin Cohn néven, és annyi előnye volt, hogy az apja, Martin G. Cohn vágóként dolgozott Hollywoodban, így volt hová mennie, amikor 1945-ben leszerelt a hadseregből. A nevét Quinn Martinra változtató ifjabb Cohn az apjával kezdett dolgozni, de idővel a producerség kezdte jobban érdekelni, és az ötvenes évek közepén már tévés producerként dolgozott, többek között a korszak kirobbanóan sikeres sorozatában, az I Love Lucy című szitkomban. Martin azonban akkor találta meg a saját műfaját, amikor ő is egyike lett az Untouchables című sorozat alkotóinak: az ötvenes-hatvanas évek fordulójának egyik legnagyobb tévés sikere Al Capone és az FBI szembenállását örökítette meg (ebből készült később az Aki legyőzte Al Caponét című film is), és nem mellékesen lehetővé tette Martin számára, hogy megalapítsa saját produkciós cégét.
A QM Productions első saját sorozata a The New Breed című krimi volt 1961-ben, a főszerepben a ma már komikusként jobban ismert Leslie Nielsennel, majd jöttek a többiek. Eleinte mindet az ABC mutatta be, de később a másik két nagy tévé is rendelt tőle sorozatokat. Rögtön a második produkciója, a The Fugitive nagy siker lett: négy évadot is megért, számos díjat kapott, és még évtizedekkel később is forgattak belőle egy népszerű filmet (magyar címe A szökevény), Harrison Forddal és Tommy Lee Jonesszal a főszerepben. Bár készített háborús sorozatot, sőt, sci-fit is, Martin igazi műfaja a krimi volt (ő maga azt mondta, voltak más ötletei is, de a korai sikerei után a tévétársaságok csak krimit rendeltek tőle). Ezek közül csaknem egy évtizeden át futott a szövetségi nyomozók valódi esetei alapján készülő The F.B.I., de ma inkább a hetvenes években, egy-egy év különbséggel induló krimisorozatokról szokás emlékezni Martinra. Az egyik ilyen a Cannon volt, melyben egy túlsúlyos nyomozó, Frank Cannon (William Conrad) oldott meg bűneseteket, a másik a nyugdíjas magándetektívről szóló Barnaby Jones, a harmadik pedig a San Francisco utcáin.
Ekkorra már egy Quinn Martin-sorozatnak megvolt a maga jellegzetes stílusa, a drámai hangon narrált főcím, majd a főszereplők és az epizód további szereplőit is bemutatta ugyanaz a hang (rendszerint Hank Simms), aki végül az epizód címét is elmondta, mindezt pedig lendületes, fúvósok dominálta jazz-funk kísérte. Évekkel később a Police Squad című vígjáték-sorozat főcíme egyértelműen a Quinn Martin-produkciók elejét parodizálta (itt is Leslie Nielsen volt a főszereplő egyébként).
Stone hadnagy, Keller felügyelő és San Francisco
Martin tehát már régóta biztos pont volt a televíziózásban, amikor 1972-ben bemutatták legfrissebb sorozatát, The Streets of San Francisco címmel. A sorozatot megelőzte egy pilot, mely Carolyn Weston Poor, Poor Ophelia című regénye alapján készült: ebben tűnt fel egy idősebb nyomozó, Al Krug és fiatalabb társa, Casey Kellog. Belőlük Mike Stone hadnagy és Steve Keller felügyelő lett a sorozatban, de önmagában ez az idős-fiatal rendőrpáros még kevés lett volna a sikerhez. Stone szerepére Martin azonban egy igazi sztárt kért fel, méghozzá a legjobbkor: Karl Malden sikeres filmszínész volt, Oscar-díjjal a zsebében, ám hatvan felé közeledve már egyre kevesebb ajánlata érkezett. Martin (aki korábban kétszer is sikertelenül csábította Maldent a tévébe) viszont főszerepet ajánlott, méghozzá egy főműsoridős sorozatban. A szerb származású színésznek arra is volt ötlete, ki játssza a fiatalabb partnerét: barátja, Kirk Douglas fiát, Michaelt javasolta a szerepre. (Quinn Martin után ő már a második „nepo-baby” a cikkben, illusztrálva, hogy a most nagy visszhangot kapó jelenség, miszerint számos hollywoodi sztárnak már a szülei is ott dolgoztak, egyáltalán nem újdonság.)
Malden és az ifjabb Douglas hamar azonos hullámhosszra kerültek, utóbbi amolyan mentorának tekintette a nála bő három évtizeddel idősebb színészt, és ez a kémia nagyon jól működött a képernyőn is. Stone és Keller párosa ugyan kezdetben nem volt túl népszerű, de az első évad közepén az ABC áttette szombat estéről csütörtök estére, és abban a sávban már rendkívül sikeresnek bizonyult, és az is maradt a további évadokra. A jó eredményben a főszereplőkön kívül szerepet játszott az is, hogy szinte minden epizódra jutott egy sztár, akit jól ismertek az amerikai tévénézők, de olyan is volt köztük, aki később lett híres. Szerepelt a sorozatban többek között Don Johnson, Tom Selleck, Nick Nolte, Mark Hamill, Larry Hagman, Leslie Nielsen vagy éppen Ricky Nelson, és talán a leghíresebb példa: az ifjú Arnold Schwarzenegger egy érzékeny lelkű testépítőt játszott, aki annyira kiakad azon, hogy egy nő kineveti a bodybuilder pózait, hogy megöli. A névsorból már látszik, hogy ez egy igen férfias sorozat volt, mint általában a korabeli krimik. Még úgy is, hogy a San Francisco utcáin nem kizárólag az autós üldözések, tűzpárbajok, bunyók sorozata volt, de Martin sorozatai akkori mércével így is elég erőszakosnak számítottak, őt magát pedig bírálták is, amiért leplezetlenül vonzódott a fegyveres testületekhez.
Ugyanakkor az alkotók igyekeztek bonyolítani a jó-rossz leosztást a forgatókönyvekben, és gyakran az elkövető motivációit is megpróbálták bemutatni. Feltűnően sokszor éltek viszont azzal az eszközzel, hogy Stone vagy Keller rokonai, illetve barátai is érintettek voltak (például rögtön a sorozat első részében Stone a karakterétől idegen módon bosszút esküszik, miután lelőtték egy rendőr barátját), és összességében is egyenetlennek találják a forgatókönyvek színvonalát azok is, akik végignézték az összes évadot. Ezzel szemben a sorozat megjelenésén Martin sosem spórolt, és minden rutinját és profizmusát beleadta, hogy a korszak egyik legemlékezetesebb bűnügyi sorozatát készítse el.
Mellesleg a Ford Motor Company is támogatta a sorozatot, ami azt jelentette, az egész San Franciscó-i rendőrség Ford Galaxie-kkal száguldozott a sorozatban.
A recept tehát négy évadon keresztül remekül működött, de ekkor megtörtént a baj: Michael Douglas az ötödik évad legelején kiszállt a sorozatból, miután producerként Oscart kapott a Száll a kakukk a fészkére filmváltozatáért, és onnantól a saját filmes karrierjére koncentrált. Kellert kiírták a sorozatból (kapott egy tanári állást a Berkeley-n), Stone pedig új partnert kapott, Dan Robbins felügyelő személyében. Az őt alakító Richard Hatch azonban semmilyen szempontból nem tudta pótolni Douglast: színészként sokkal gyengébb volt, és Maldennel sem sikerült rendesen összecsiszolódni. A nézettség gyorsan zuhanni is kezdett, a nézők egyértelműen Douglasre szavaztak, végül az évad vége a sorozat befejezését is jelentette egyben.
Nyomozás helyett lelki élet
1977-et írtunk ekkor, a sorozat pedig a következő év végén elért Magyarországra is: 1978. december 26-án A golyó című epizóddal ismerhették meg a magyar nézők Stone hadnagyot és Keller felügyelőt. Szorosabb ismeretségre azonban nem volt lehetőségük, hiszen az MTV nem heti folytatásokban sugározta a sorozatot, a második részt a következő év áprilisában láthatták, és azt követően is rendszertelenül pottyantottak el egy-egy epizódot belőle. Így a San Francisco utcáin körül nem bontakozhatott ki hasonló őrület, mint jó pár kedd esti sorozat körül, de a krimi így is népszerű volt, az évi pár rész, amit a nyolcvanas évek közepéig sugárzott a televízió, rendszerint nagy nézettséggel ment, már amikor épp készültek ilyen mérések itthon.
Nem kísérte ezért a kritika sem olyan figyelemmel, mint ami általában a sorozatoknak kijárt, és amikor igen, akkor is gyakran egy kalap alá vették más, külföldi krimikkel, hogy apropót szolgáltasson idősebb újságírók „miért van ennyi krimi a tévében?” jellegű dohogásaihoz. A bemutatkozó résznél a Zalai Hírlap kapásból bírálta a cikksorozat korábbi részeiben már ismertetett gyakorlatot, miszerint az MTV véletlenszerű sorrendben sugározta az egyes részeket: „Mi, akik már évek óta ismerjük az osztrák televízióból a San Francisco utcáin című bűnügyi sorozatot, szívesen üdvözöltük első példányát a magyar televízióban. De azon egy kicsit elálmélkodtunk, hogy milyen balkezesen választották ki bemutatkozásnak a sorozat végtelenül sok filmje közül éppen ezt, aminek a konfliktusa naiv, faramuci és logikátlan, talán leginkább az összes közül” – mutatott rá a lap arra a fura helyzetre is, hogy a nyugati országrész lakói korlátlanul nézhették a kapitalista szomszédok tévéjét.
Volt aztán olyan cikk is, amelynek szerzője nehezményezte, hogy a sorozat „átverte a nézőt”, és emiatt nem lehetett kitalálni a tettest. Mások pedig egyenesen lehúzták a sorozatot, sőt, Zappe Lászlót annyira felháborította a San Francisco utcáin, hogy két részről is megsemmisítő kritikát írt a Népszabadságban. Először a Keserű bor című epizódról írta, hogy „a krimi alapkövetelményeit sem tartotta szem előtt, például azt, hogy egy bűnügyi történetben korántsem csak arra megy ki a játék, hogy a rendőrség megtudja, ki a tettes, de arra is – sőt főképp arra –, hogy a bűnös lelepleződjék, hogy bűnössége bizonyítható legyen”, a végeredmény pedig szerinte „egyáltalán nem krimi, hanem gyengén csinált családi dráma.” Egy évvel később, 1982 márciusában pedig messzemenőbb következtetéseket vont le:
A San Francisco utcáin legújabb darabjában például a rendőrök már szinte nem is nyomoztak, hanem jóformán kizárólag moralizáltak és lelki életet éltek. Talán mondanom sem kell, hogy nem éppen a Bűn és bűnhődés szintjén
– írta Zappe László, hogy a végén oda lyukadjon ki: „Alighanem jobb módja lenne ennek, ha megpróbálnánk magunk előállítani jobb krimiket.” Hasonlóképp nem volt elégedett a sorozattal Hegyi Gyula sem, aki a Mielőtt meghalok… című epizódról szedte le a keresztvizet:
Unalmas, vontatott, ötlettelen krimit láttunk már eleget: ennyire szentimentális és giccses vállalkozást azonban keveset
– írta a Magyar Hírlapban. Emlékezhetünk azonban a cikksorozatból, hogy a magyar sajtó a Columbótól vagy a Kojaktől sem volt éppen elájulva – talán az egész műfajjal nehezen tudtak megbarátkozni.
Felemás visszatérés
Az évtized közepére el is tűntek Stone hadnagyék a magyar képernyőkről, hogy aztán már a rendszerváltás után térjenek vissza még pár epizód erejéig. Ekkor már csaknem két évtized távlatából a magyar kritika is megengedőbb volt:
Van stílusuk, s ez még a legnaivabb sztorit is lendületessé teszi
– írta a Hajdú-Bihari Naplóban Boda István 1991-ben.
Nem tudhatta még akkor, hogy pár hónappal később Stone hadnagy egy alkalom erejéig visszatér az amerikai képernyőkre: 1992 januárjában mutatták be a Back to the Streets of San Francisco című tévéfilmet, melyben csak Malden állt kamera elé újra a régiek közül (illetve a lányát alakító Darleen Carr), az addigra felkapott filmsztárrá vált Douglas nem szerepelt a filmben, Keller felügyelőt ezért távollétében megölték a forgatókönyvírók. A film nem lett nagy siker, és ez nem is meglepő, ha tudjuk, hogy Quinn Martin nem is vett részt a produkcióban, hiszen még 1987-ben meghalt. (Neki egyébként még egy sorozata futott a magyar tévében, ez a Támadás egy idegen bolygóról című sci-fi, mely jó egy évtizedes késéssel, a nyolcvanas évek elején ért el ide.)
A producer élete utolsó éveiben már nem készített sorozatokat, a cégét még 1979-ben eladta, visszavonult a birtokára, egyetemen tanított, közben készült arra, hogy betörjön a filmiparba is, ám ezeket a számításokat egy szívinfarktus húzta keresztbe, amikor még csak 65 éves volt. Karl Malden csaknem húsz évvel túlélte Martint, 97 évesen halt meg 2009-ben. Hiába nyert Oscart is filmszínészként, sok nekrológ címében mégis inkább a San Francisco utcáin színészeként nevezték meg.
A cikksorozat korábbi részei itt olvashatók. A cikksorozathoz az Arcanum Digitális Tudománytár nyújtott segítséget.
The post A San Francisco utcáin tette ismertté Michael Douglast, nélküle viszont már nem nézték first appeared on 24.hu.
