Genetikai és régészeti bizonyítékok alapján valamikor 20–30 ezer évvel ezelőtt emberek egy csoportja megindult Szibériából Alaszka irányába, elsőként érve el az amerikai földrészt. Ehhez még csak csónakokra sem volt szükségük, hiszen a periódusban, az utolsó jégkorszak idején a tengerszint jóval alacsonyabb volt, a két régiót így egy földhíd, Beringia kötötte össze. A két földrész között aztán hosszú időn át oda- és visszafelé is áramlottak az emberek, míg végül a tengerszint megemelkedett elnyelve a Bering-földhidat és elzárva a szárazföldi folyosót.
Éghajlati átalakulások mindig is zajlottak, és jelentősen befolyásolták a környezetet, valamint az abban élő embereket – a mostani klímaváltozás persze abból a szempontból különleges, hogy ezt fajunk idézi elő a fosszilis energiahordozók égetésével. Ahogy a legutóbbi glaciális végén, úgy a felmelegedés most is drámaian átalakítja az Északi-sarkvidéket: a korábban tartósan fagyott talaj, a permafroszt és a megdermedt tengerfenék felenged, a tengeri jég, a selfjegek és a belső gleccserek egyaránt olvadnak. A területen a globális átlaghoz képest kétszer gyorsabban nő a hőmérséklet.
A folyamat igen aggasztó, a permafrosztból korábban nem látott kórokozók és üvegházhatású gázok szabadulnak fel, a talaj süllyedése és beomlása miatt károsodhat az infrastruktúra, a szárazföldön fekvő jégtömegek zsugorodásával pedig megemelkedik a tengerszint. Eközben számtalan faj, köztük az ikonikus jegesmedvék fennmaradása veszélybe kerül.
A régió felmelegedésével a környezet emberi szempontból sokkal barátságosabbá válik, korábban megközelíthetetlen területek, jéggel és hóval borított helyszínek válnak hozzáférhetővé.
Ez több, az Arktiszon érdekelt ország, így Dánia, az Egyesült Államok, Kanada, Norvégia és Oroszország számára is hasznos lehet, az új lehetőségek viszont korábban nem látott nézeteltérésekhez vezethetnek a térségben.
Új utak nyílnak meg
A sarkvidéki felmelegedés egyik legszembetűnőbb következménye a tengeri jég olvadása. Bár ez közvetlenül nem járul hozzá a tengerszint növekedéséhez, a fehér felszín eltűnésével nagyobb lesz a sötét felület, ami a több napsugárzás elnyelésével fokozza a felforrósodást. A jégtáblák eltűnése emellett veszélybe sodorja többek között a jegesmedvék fennmaradását, a ragadozók vadászataik során ugyanis előszeretettel támaszkodnak a tengeri jégre.
A negatívumok dacára azonban egyes szakértők épp a tengeri jég visszahúzódásában látják a globális felmelegedés egyik legfontosabb gazdasági pozitívumát, hiszen a jégpáncél eltűnésével sokkal hajózhatóbb lesz az Arktisz. Míg a sarkkutatás hőskorában egész expedíciók vesztek el a szélsőséges tengeri környezetben, addig mára a technológia fejlődése mellett pont az olvadás miatt válik egyre biztonságosabbá a régió.
A folyamat következtében a halászhajók egyre északabbra merészkedhetnek, másrészt új, rövidebb és olcsóbb kereskedelmi útvonalak nyílnak meg. A nyári hónapokban immár Európából a sarkvidéken át is meg lehet közelíteni Észak-Ázsiát, kikerülve az olyan hosszú, hagyományos hajóutakat, mint amelyik a Panama- vagy a Szuezi-csatornán át vezet.
A térségben egyelőre továbbra is viszonylag kicsi a forgalom, ám a jövőben a hajók akár jégtörők nélkül is nagy számban haladhatnak majd át erre. Ezzel mérséklődhet az elhasznált üzemanyag mennyisége, ami gazdasági és klímavédelmi szempontból is előnyös lehet.
Kincsek a jégben
A jég eltűnésével közben új szén-, olaj- és gázmezők tárulhatnak fel a tengeren, de a szárazföldön is egyre több nyersanyag lesz kinyerhető. Az Arktiszon például nagy mennyiségű nikkel, platina és palládium várja a felfedezést.
Nem véletlen, hogy az energiaipari cégek fokozódó erőbedobással folytatnak kutatásokat a területen.
Az átalakulások az ipar, főként a techvállalatok számára is lehetőségeket kínálnak: a helyi nikkel- és kobaltlelőhelyek kulcsfontosságú alapanyagot biztosíthatnak, korábban elérhetetlen területeken építhetnek ki hálózatokat, adatközpontokat, miközben a sarkvidéki víz- és szélenergia széles körű hasznosítása sem tűnik már megvalósíthatatlannak. Új települések, kikötők épülhetnek, és a turizmus is fellendülhet, ami munkahelyeket, otthonokat teremthet a sarkkörön túl.
Az időjárási viszonyok enyhülése egy újabb ágazatot, a mezőgazdaságot is bevonzhatja. A napsütötte órák alacsony száma persze továbbra is kihívást jelent, a sok agrikulturális térséget érintő elsivatagosodás tükrében viszont megnőhet a sarkvidék mezőgazdasági értéke.
Kié a sarkvidék?
A fentiekből már sejthető, hogy az ipartól a mezőgazdaságon át az idegenforgalomig egyre több szektor válik érdekeltté az Arktisz kiaknázásában. A térségben egymás után indítják az expedíciókat, fokozatosan mérik fel a lehetőségeket, fejlesztik a térség meghódításához szükséges technológiákat.
„Az Északi-sark percről percre változik, ami óriási geopolitikai, emberi, környezeti és fejlesztési következményekhez vezet” – állítja Mathieu Boulègue, a Chatham House oroszországi és eurázsiai programjának szakértője.
Az orosz terjeszkedés évekkel ezelőtt megkezdődött az olvadó jégtömegek között, és nem pusztán gazdasági előrenyomulásról van szó: a katonai jelenlét is nő. Közben a NATO is próbálja fokozni a régió ellenőrzését, az Arktisz egyre nagyobb területe bolydul fel. Grönlandon a helyi kormány mellett amerikai vállalatok igyekeznek hasznosítani a terület értékes ásványait, de Kanadában, Alaszkában és a norvég sarkvidéken is keresik a szénhidrogéneket.
A helyzet egyáltalán nem egyszerű, hiszen az Északi-sarkvidék jogi szempontból nincs kellően szabályozva. Ez a katonai részvétel fokozódásával együtt már az ukrajnai háború kirobbanása előtt is kifejezetten aggasztó folyamatnak tűnt.
Egy független államnak minden joga megvan arra, hogy saját területét kiaknázza, de a többnyire óceán borította, nem letisztázott poláris térségben sok esetben jogi viták robbanhatnak ki. Dánia, az Egyesült Államok, Finnország, Izland, Kanada, Norvégia, Oroszország és Svédország egyaránt érdekelt egyes régiókban, a beruházások révén ugyanakkor Kína is megvetné a lábát a messzi északon.
A súrlódások lehetősége adott. Oroszország már 2007-ben elindított egy tengeralattjárót, hogy kitűzzön egy titánból készült zászlót az Északi-sark alatti tengerfenékre, ezzel szimbolikusan kijelölve az arktiszi érdekszféráját.
Megéri-e egyáltalán?
Az átalakuló sarkvidék kiaknázása nemcsak a nemzetközi jog és a geopolitika szempontjából válhat problémássá. Az Arktiszon az emberi jelenlét még messze nem olyan hangsúlyos, mint a világ más térségeiben, a hajók felbukkanása vagy az infrastrukturális terjeszkedés ezért környezetvédelmi szemszögből drámai hatásokat idézhet elő: komolyan nőhet a szennyezés, túlhalászat léphet fel, és elpusztulhatnak a helyi fajok számára nélkülözhetetlen élőhelyek.
Azt is érdemes hozzátenni, hogy a térség hasznosítása továbbra is költséges, számos problémával járó folyamat, a permafroszton például egyáltalán nem egyszerű az épületek fenntartása. Ez különösen a szén, olaj és gáz szempontjából lehet visszatartó erő, hiszen lassan, de biztosan csökken a fosszilis energiahordozók iránti igény. A klímaváltozás elleni küzdelem jegyében világszerte igyekeznek visszaszorítani ezeket az anyagokat, az alternatív források alkalmazása egyre inkább gazdaságosabb lesz, közben pedig politikai döntések – így az Oroszországra kivetett szankciók – is hathatnak a piacra. Ha a sarkvidékről a jövőben nagy mennyiségben áramlanak majd a fosszilis energiahordozók, az eleve keresztbe tehet az éghajlatvédelmi terveknek.
Végezetül a helyiekről sem szabad megfeledkezni: jelenleg mintegy 13,1 millió ember él a cirkumpoláris északon. Sok őslakos csoport évezredekkel ezelőtt alkalmazkodott az extrém körülményekhez, a globális felmelegedés önmagában veszélyezteti ezeket a populációkat, a beruházások viszont tovább fokozhatják kiszolgáltatottságukat.
A problémákkal természetesen a nemzetközi közösség is tisztában van. 2021-ben a sarkvidéken osztozó országok, az Európai Unió, Kína, Dél-Korea és Japán azon megállapodása lépett életbe, amelynek értelmében addig nem kezdődhet meg az Arktiszon az ipari halászat, amíg nem vizsgálják ki tudományosan a gyakorlat esetleges következményeit.
A demokratikus országokban emellett választói akarat is korlátozhatja az Északi-sarkvidék kizsákmányolását. Erre jó példa az Egyesült Államok utolsó érintetlen vadonjaként emlegetett alaszkai Északi-sarkvidéki Nemzeti Vadrezervátum esete, ahol Donald Trump elnökként tíz évre engedélyezte az olaj- és földgázkitermelést. Joe Biden 2021 nyarán, nem sokkal az indulása előtt függesztette fel a sokat kritizált, botrányosan alakuló projektet.
The post A sarkvidéket is bekebelezné az orosz medve first appeared on 24.hu.
