Spiró György
Egyszerre volt meg benne a közgazdák józansága, valamint az irodalom és a színház szeretete. Ez a két vonás nagyon szerencsésen párosult nála, ami főleg akkor ért be, amikor elkezdett kiadókat üzemeltetni
– mondta Morcsányi Gézáról a 24.hu-nak Spiró György, aki – számos pályatársával együtt – Morcsányi vezetése idején lett a Magvető Kiadó egyik meghatározó szerzője. Ismeretségük azonban sokkal régebbre nyúlt vissza: Spiró még a 70-es évek elején találkozott vele először akkori sógora révén, akinek Morcsányi a csoporttársa volt a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen. „Nagyon kedves, jóindulatú, művelt srácot ismertem meg a személyében, aki magasságánál fogva is kilógott fölfelé a csoportból.”
A később kiadóvezetőként kamatoztatott üzleti józanság tehát korántsem előzmények nélküli, hiszen Morcsányi nem a bölcsészet, hanem a közgazdaságtan felől érkezett a művészetek világába. Spirót eléggé meg is lepte, amikor Morcsányi egyszer csak föltűnt a színházi életben. Több meghatározó előadást is fel tud idézni ebből az időszakból, amin Morcsányi dramaturgként dolgozott. Például Szikora Jánossal közösen állítottak színpadra egy avantgárd Déry Tibor-művet, az Óriáscsecsemőt, ami nagyon izgalmas és előremutató volt. Ugyanez a rendező-dramaturg páros vitte színre aztán Győrben Nádas Péter Takarítás című drámáját is.
Akkor már lehetett tudni, hogy ebből egy nagyon izgalmas előadás lesz, és falkában tódultunk le Pestről. Emlékszem, milyen borzasztóan boldog és büszke volt Géza arra a munkájára.
Talán még ennél is büszkébb pillanat volt számára, amikor évtizedekkel később, immár a Magvető üdvözölte egy fogadáson a Svédországból hazaérkező, friss Nobel-díjas Kertész Imrét. „Ritkán látni ennyire boldog embert és ennyire jogosan” – idézte fel Spiró.
Morcsányi később kiadóvezetőként sem hagyta abba a színházi munkát. Sokáig volt a Radnóti Színház dramaturgja, és Szikora János mellett olyan rendezőkkel dolgozott együtt rendszeresen, mint Valló Péter vagy Gothár Péter. Angol nyelvtudása mellett ráadásul igazán jól megtanult oroszul is, ami Spiró szerint – hiába volt kötelező az egyetemen – ritka dolognak számított abban az időben. A színházi indíttatáson túl épp az orosz irodalom iránti szenvedélyes szeretete vitte el őt humán irányba, műfordítóként is komoly életművet hagyott hátra, számos klasszikus drámát és kortárs orosz szerzőt ültetve át magyarra.
Kiadóvezetői működését a rendszerváltás éveiben kezdte, ekkor még nem a később a személyével összeforró Magvetőnél, hanem más, privatizált kiadóknál: „Ő valahogy ráérzett, hogy mit kell csinálni a kapitalizmus viszonyai között. Azt nem állítom, hogy ezekkel a kiadókkal remekműveket adott volna ki, de hatalmas üzleti sikereket ért el.”
Spiró szerint ezekre a képességeire figyeltek föl a magyar irodalmi élet nagyjai, többek között Esterházy Péter, illetve Nádas Péter – utóbbi már ismerte is Morcsányit az említett Takarítás színházi bemutatójáról. Ők ketten javasolták, hogy vállalja el a Magvető igazgatását, ami utóbb rendkívül jó ötletnek bizonyult. A Magvető ugyanis ekkor nagyon rossz állapotban volt, Morcsányinak azonban sikerült megmentenie és talpra állítania. Hogy ez mekkora teljesítmény volt, még jobban érzékelteti, ha megnézzük a Szépirodalmi Kiadó példáját, amely egykor a Magvetőnél is nagyobb kiadó volt, de nem tudta átvészelni a piaci átállást, és tönkrement a rendszerváltás idején (utolsó megjelent kiadványa épp Spiró egyik kötete volt 1990-ben). Morcsányi ugyanakkor egyrészt üzleti szemlélettel volt képes működtetni a Magvetőt, másfelől – az irodalom szerelmeseként – Spiró szerint képes volt arra is, hogy erős világirodalmi portfóliót állítson össze, illetve maga köré gyűjtsön egy csomó nagyon jó kortárs magyar írót.
Létrehozott egy nyereséges, mégis színvonalas műhelyt. Közben pedig egy írókból, irodalmárokból és más művészeti ágak képviselőiből álló baráti társaságot is, amelyik a mai napig működik. Ez az ő lovardája, amit ő épített fel, és azóta is együtt vagyunk. Itt nincs fúrás, áskálódás, szeretjük egymást. A magyar irodalomban ez rendkívül nagy eredmény
– mondta Spiró, aki szerint Morcsányi igazi otthont alakított ki a Magvetőből. Ez korábban egyáltalán nem volt jellemző, az állami kiadókban szerinte szó sem volt arról, hogy a szerkesztők összejárjanak a szerzőkkel és közösen bulizzanak. „Ő létrehozott egy igazi baráti társaságot, és ez a nehéz időszakokban rengeteget tud segíteni az embernek.”
Grecsó Krisztián
Nehéz időszakokról és a szakmai kapcsolaton messze túlmutató emberi gesztusokról vannak emlékei Grecsó Krisztiánnak is, aki a 2000-es évek közepén, egy fiatalítási hullám során került a Magvetőhöz, az írói középgeneráció ismert tagjaival, többek között Dragomán Györggyel és Cserna-Szabó Andrással együtt.
Mikor tehát én megismertem, Géza már kikerülhetetlen alakja volt a magyar irodalomnak. Addigra nemcsak megmentette, de az ország legnagyobb kiadójává tette szakmai és üzleti szempontból egyaránt. Számomra az első pillanattól kezdve apafigura volt, ahogy szerintem a fél magyar irodalomnak is
– mondta lapunknak Grecsó, hozzátéve, hogy ez az apai szerepkör szerinte nem Morcsányi korából, hanem a kisugárzásából és az egyedülálló képességeiből fakadt.
Nem egyszerűen üzletember, igazgató vagy szerkesztő volt. Természetesen mindez egyszerre, de ezek mögött ott volt egy megdöbbentően érzékeny, alázatos és hihetetlen odaadó figura, akire minden helyzetben számíthattál. Mikor beteg lettem, minden egyes alkalommal ő vitt sugárra, kemóra. Egészen hihetetlen.
Grecsó szerint Morcsányi sokoldalúsága és teherbírása is megdöbbentő volt, hiszen amellett, hogy teljes értékű dramaturgi és műfordítói életművet hagyott hátra, valamint vezette a kiadót, a szerzőket sem hanyagolta el. „Belefért neki például az, hogyha leadtad a regényed kéziratát, két napon belül hívott, és elmondta, mit gondol. Részletesen, kamuzás nélkül. És teljesen mindegy, milyen vastag volt a könyv, lehetett akár öt-hatszáz oldal is. Fogalmam sincs, hogy jutott minderre ideje.”
A nagy teherbírás és az őszinte vélemény azonban végtelen tapintattal és eleganciával párosult. Grecsó úgy fogalmaz: Morcsányi személyéből áradt egyfajta finomság és melegség, így öröm volt a közelében lenni. Halálával szerinte nemcsak azokat érte komoly veszteség, akik ismerték és szerették őt, de a teljes magyar kultúrát is.
Esterházy halála után éreztem azt, hogy azért vannak pótolhatatlan figurák, akik nélkül nagyon döcögve megy csak az irodalmi élet. Ez igazolódott is, mert a Péter nagyon hiányzik rengeteg helyzetben, és egyértelműen így van ez a Gézával is. Nem szeretett szerepelni. Nem az a karmestertípus volt, aki előtérbe tolja a saját személyét. Mégsem volt háttérember, inkább egy olyan irányító alkat, aki nélkül akadozni kezdenek a dolgok. Már akadoznak is.
A Magvető sikertörténetének egyik kulcsa Grecsó szerint az, hogy Morcsányi nagyon tudott az emberekkel bánni. Azon belül az olyan „egoista őrültekkel” is, amilyenek az írók tudnak lenni olykor. Általában véve nehezen bírta a hisztit, de ha konkrét emberekről, tehetségről, munkáról volt szó, tökéletesen tudta kezelni. „Ez az emberismerete kellett ahhoz, hogy ennyi őrültet egyben tudjon tartani, és felépíthessen belőle egy irodalmi istállót, ahonnan nemzetközi karrierek is indultak. Hogy Kertész Imre Nobel-díjat kaphatott, abban Morcsányi Gézának elévülhetetlen érdemei vannak. Ahogy abban is, hogy a fiatalabb generáció szóhoz juthatott. Én se lennék sehol nélküle.”
Eredendő szemérmességét tekintve gyönyörű fricskája az életnek, hogy filmszínésszé lett, nem is akármekkora sikerrel. Ő volt a férfi főszereplője Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmjének, amely megnyerte a Berlinale fődíját, és Oscarra is jelölték. Grecsó szerint, aki ismerte Morcsányit, annak eleinte szürreális élmény volt őt a vásznon viszont látni, hiszen Enyedi kérésére saját magát adta a filmben. „Nekünk, a barátainak ezt őrületesen nehéz volt megszokni az első 10–15 percben, hogy mégis mi a fenét keres a Géza egy filmben?”
Morcsányi Géza két évtized után, 2015-ben leköszönt a Magvető éléről, de továbbra is a kiadó anyavállalatánál, a Líra Kiadói Csoportnál dolgozott. Grecsó Krisztián elmondása szerint sokáig betegen is bejárt dolgozni, fordítani, nem hagyta el magát, és gondosan őrizte természetes eleganciáját.
Telefonozni lehetett vele egy jó darabig, utána már csak írni. Egy ideje már csak szmájlikat küldött válaszképpen. De hát nagyon beteg volt. Én próbáltam megszolgálni azt a rengeteg segítséget, amit kaptam tőle, amikor beteg voltam, de nem engedte. Azt mondta, hogy szó sem lehet róla.
Szegő János
Szegő János több mint tíz éve a Magvető szerkesztője, de mai napig tisztán emlékszik a Morcsányi Gézával való első találkozására, mert sokat tanult aznap a látszat és valóság csalfa viszonyáról.
„A 2000-es évek közepétől csodálattal néztem fel rá, mint a Magvető igazgatójára. Abban a hitben voltam, hogy egy megközelíthetetlen ember. Ám amikor egy Könyvhéten odamentem hozzá újságíróként, hogy videóriportot forgassunk vele, annyira kedvesen, közvetlenül és nyitottan válaszolt a meglehetősen általános és butácska kérdésekre, hogy az teljesen váratlanul ért.”
Néhány nappal később aztán csörgött Szegő telefonja, és Morcsányi szólt bele, aki felkérte őt magvetős szerkesztőnek az egyik távozó munkatárs helyére. „Derült égből adott új perspektívát az életemnek” – mondja Szegő, aki később rájött, hogy amit korábban félelmetesnek és megközelíthetetlennek látott Morcsányiban, az valami eredendő szemérem és védekezés lehetett a részéről. Ám ahogy megnyílt az emberek előtt, onnantól felszabadult és közvetlen volt.
Az a kettőség Szegő szerint is nagyon érdekes, hogy Morcsányi úgy hozott létre valódi közösséget maga körül, hogy közben alapvetően visszahúzódó alkat volt. Talán ez a személyisége paradoxonja is, hogy egyfelől virtigli színházi ember volt évtizedeken keresztül, ugyanakkor teljesen hiányzott belőle a teatralitás és a szereplési vágy, ami olykor az irodalmi szakmában is szükséges.
Idővel egyre jobban emlékeztetett az általa is fordított orosz drámák valamelyik alakjára. Mintha Csehov valamelyik orvos hőse lenne a maga rezignáltságával, melankóliájával, olykor akár depressziójával. Ebből tudott ő együtt tartani és egymás felé nyitottá tenni több irodalmi nemzedéket és csoportosulást is, és megkerülhetetlen figurájává válni a magyar könyvkiadásnak, irodalomnak, színháznak, kultúrának.
Egyéb elfoglaltságai miatt Morcsányi ugyan kevés magvetős könyvet szerkesztett hivatalosan, de mindent olvasott, és nemcsak a szerzőknek mondta el a véleményét, de gyakran előgondozta is a szövegeket. Szegő egyik első munkája a kiadónál például Bodor Ádám Verhovina madarai című regényének szerkesztése volt. „Ezt szerintem Géza gyakorlatilag már megszerkesztette, mire megkaptam tőle a szöveget. Nekem olyanokat kellett már csak egyeztetnem a szerzővel, hogy vajon hogyan írjuk helyesen magyarul a kardamom szót.” A munkatársaktól is elvárta, hogy a lehető legrövidebbre húzzák azt a kiszolgáltatott állapotot, amit akkor él meg egy szerző, amikor többévnyi munkáját odaadja valakinek, és vár a visszajelzésre. „Elemi kíváncsiság munkált benne, amit a munka sem tört le. Akik ipari olvasóvá válnak, azok előbb-utóbb megkérgesednek, megkeményednek, de Gézából láthatóan nem veszett ki az olvasás öröme. Leült a kis bögréjével a székébe, és olvasott egész nap.”
2015-ös leköszönése után sem tűnt el teljesen a Magvető életéből. „Kicsit úgy, mint a két pápa esete az elmúlt évtizedben: ahogy Benedek is ott volt a háttérben Ferenc mellett, úgy Gézáról is tudtuk, hogy ott van egy másik toronyban a Dankó utcai irodaházon belül. Meghagyta az autonómiánkat, de mindig lehetett hozzá menni és számítani rá.”
Hiába vált központi, pótolhatatlan figurává, a kívülállását bizonyos értelemben mindvégig megőrizte. Gyakran elmondta, hogy ő nem bölcsész, hanem közgazdász, és amikor egy verseskötetnél felmerült valamilyen poétikai, írástechnikai kérdés, akkor vagy magázva, vagy tegezve, de mindig azt mondta: „Ehhez maguk értenek, én nem vagyok irodalmár.”
Mindezt mosollyal az arcán, látszott, hogy ő tényleg azt gondolja, hogy én jobban értek a szonetthez, mint ő. Talán ez az outsidersége volt a leglenyűgözőbb, hogy ő úgy lett bölcsész, hogy soha nem tanult annak, és úgy lett színházi szakember, hogy azt is autodidakta módon kezdte el művelni. Voltaképpen a színészi munka is a semmiből jött az Enyedi Ildikó filmjében nyújtott csodás alakítással. Géza ilyen szempontból mindig meglepte az embereket: maximális színvonalon tudott csinálni olyan dolgokat, amikhez elvileg nem értett.
Enyedi Ildikó
Megkerestük a Testről és lélekről rendezőjét, Enyedi Ildikót is, hogy emlékezzen meg Morcsányi Gézáról, akit ő tett filmszínésszé. Ő írásban küldte el válaszát:
Egy gyönyörű, ritka gazdag élet, ami még tarthatott volna legalább húsz évig, most véget ért. Olvasom a visszaemlékezéseket, és most nincs az a feszengő érzésem, mint oly sokszor: úgy tűnik, Gézának sikerült az, ami annyira nehéz, annyira ritka – hogy mintha mindenki igazán látta volna. Mintha mindenki megértette, megérezte volna a nagyvonalú, csendes elegancia és a finom humor mögött a titkos erőket is, azt a csodálatos sugárzást, ami engem is fellelkesített, ami miatt vak biztonsággal invitáltam meg egy számára új kalandba, egy film főszerepére minden mérlegelés, teszt, próba nélkül. Figyelt és adott oly sok alkotónak az irodalom és a színház világában, és érdekes módon nem tűnt el a figyelem és az odafordulás gesztusa mögött, épp ezeken ezen keresztül írta körül önmagát. Mint most kiderül a sok fájdalmas, mélyen megérintő személyes visszaemlékezésből, mindenki számára más-más oldalról, más-más szögből és távolságból is ugyanaz a kivételes ember rajzolódott ki. A integritás hatalmas bizonyítéka ez. Most fáj a szívünk, és még sokáig fájni fog – mert ismerhettük őt. Mindannyian kivételezettek vagyunk. Isten veled, drága Géza.
The post „Apafigura volt a fél magyar irodalom számára” – pályatársak emlékeznek Morcsányi Gézára first appeared on 24.hu.
