37.5 C
Budapest
May 24, 2022
2020 – 2022 © MO.CO.HU Magyarország Hírek, Hungary News
Image default
berlinale díjátadó filmfesztivál filmtv győztesek isabelle huppert juliette binoche Kultúra m. night shyamalan MAGYARORSZÁG

A megújuló energia lett a főgonosz a Berlinalén

Szerda este hivatalosan véget ért a 72. berlini filmfesztivál, és a zárógála keretében kiosztották az M. Night Shyamalan filmrendező által vezetett zsűri díjait. Szívszorító, és még két éve is elképzelhetetlen módon a köszönőbeszédek során többször elhangzottak köszönetnyilvánítások, melyeket a Covidban elhunyt családtagoknak és kollégáknak címeztek a díjazottak.

Az Arany Medvét Carla Simón Alcarras című spanyol filmje kapta, amely egy családról szól, akik minden nyarat barackszedéssel töltenek, azonban a barackfaligetet most veszély fenyegeti: napelemeket akarnak telepíteni a fák helyére. Furcsa módon így aztán a megújuló energia válik a rossz forrásává a filmben, ami persze nem a napelemekről szól, hanem arról, hogy a családtagok hogyan reagálnak megváltozott élethelyzetükre.

Némelyik fontosabb díj kicsit életműdíj-jellegűnek érződött, különösen a fesztiválkedvenc Claire Denis elismerése a legjobb rendezésért. Avec amour et acharnement (Both Sides of the Blade) című filmje arról szól, hogy egy régi szerelem hogyan borítja fel egy nő (Juliette Binoche) életét, és távolról sem a rendező legerősebb munkája. Bővebben lásd a cikk végén a csalódásaimnál.

A másik hasonló érzést keltő díj a koreai Hong Sangsoo-é, aki a zsűri nagydíját kapta, ami a fesztivál második legjelentősebb elismerése. So-seol-ga-ui yeong-hwa (The Novelist’s Film) című alkotása különböző, hosszú idő után véletlenül összefutó emberek beszélgetéseiből áll, és kedves ugyan, de nem említhető egy lapon a mester klasszikus alkotásaival.

Sean Gallup / Getty Images Carla Simon átveszi az Arany Medvét az Alcarras című filmért

A Berlinalén eltörölték a legjobb női és férfi alakítás, illetve női és férfi mellékszereplői díjakat, és gender-semlegesen csak egy-egy legjobb mellékszereplői és főszereplői díjat adnak ki, amivel sajnos a díjazott színészek száma a felére csökkent. A legjobb alakítás díját nagyon megérdemelten Meltem Kaptannak adták Andreas Dresen Rabiye Kurnaz gegen George W. Bush című filmjéért, amely egy megtörtént eset alapján meséli el egy török-német anya küzdelmét azért, hogy a fiát kiengedjék a guantánamói fogolytáborból. Fergetegesen vicces figurája megragadhatóvá és emészthetővé teszi a nézők számára a család tragédiáját. Kaptan azoknak az anyáknak ajánlotta díját, „akiknek a szeretete legyőz minden határt”. A film még egy elismerést kapott: írója, Laila Stieler vitte el a legjobb forgatókönyv díját. Itt írtunk róla kicsit részletesebben.

A díjazottak teljes listája itt található.

A berlini filmfesztivál idén a Covid-helyzet miatt a szokásosnál rövidebb, és túlbonyolított egészségbiztonsági szabályok sokaságát kellett betartani a részvételhez, de így is örömteli, hogy a fesztivál szervezői kitartottak amellett, hogy élőben rendezik meg az eseményt, és nem váltottak utolsó pillanatban online változatra, ahogy azt a Sundance filmfesztivál tette januárban. A felhozatal azt mutatja, hogy a filmgyártásban egyáltalán nem állt meg az élet, egyenletesen magas színvonalú volt az idei válogatás, és ha kaptunk is még pár, érezhetően kényszer szülte karanténfilmet, egyáltalán nem ez volt a jellemző.

Nick Cave énekel az üres teremnek

Sőt, több olyan filmet is bemutattak, ami éppen azt bizonyította ékesen, hogy karanténkörülmények közt is lehet különlegeset alkotni. Az egyik ezek közül a This Much I Know to Be True, egy kiváló koncertfilm koncert nélkül. Nick Cave, Warren Ellis és zenésztársaik adnak elő számokat az utolsó két stúdióalbumukról, a Ghosteenről és a Carnage-ról egy elhagyatott templomnak tűnő épületben, természetesen közönség nélkül. A filmet Andrew Dominik rendezte, aki már többször dolgozott Cave-ékkel, ő csinálta a One More Time with Feeling című, lélegzetelállító, 3D-s fekete-fehér zenés doksit is velük. A vizuális brillírozás most visszafogottabb, de azért Dominik és operatőre, a kiváló Robbie Ryan (American Honey, A kedvenc) mindent kihoznak a helyzetből, amit csak lehet, többek között lendületes körfahrtokkal és lenyűgöző fényekkel operálnak.

A számok közé időnként rövid, de ütős beszélgetésrészletek ékelődnek be Cave-vel és Ellis-szel, amelyek igazi csemegék a rajongóknak. Cave nehezen értelmezhető keramikus tevékenységének bemutatása épp olyan meglepő és mulatságos, mint az, ahogyan a két zenésztárs egymásról és közös munkájukról beszél, de megtudjuk azt is, hogyan halt meg Ellis tévékészüléke, és az erős idegzetűek a laptopja monitorjára is vethetnek egy pillantást. Dominik régi jó barátként jár-kel a két zenész világában, és az eredmény épp annyira családias, amennyire zeneileg és látványban lenyűgöző.

Berlin International Film Festival This Much I Know to Be True

Egy másik rendhagyó és remekbe szabott karanténfilm a programban a részben osztrák származású, argentin Gastón Solnicki A Little Love Package-e. A nagyobbrészt Bécsben, kisebbrészt Dél-Spanyolországban játszódó filmnek nincs határozott narratív struktúrája, a színészek improvizációin alapul, de az otthonnak, a valahova tartozásnak a keresése, az erős vágy ez iránt, ugyanakkor az ezzel járó kötöttségek bontakoznak ki főtémákként. A film első felében az egyik női főhős (a Kutyafogból és az Alpokból ismert Angeliki Papoulia) kószál Bécsben az ingatlanügynökével (Carmen Chaplin) a neki megfelelő eladó lakást keresve, a másik felében az ingatlanügynök látogat haza Spanyolországba idős apjához és felnőtt testvéreihez.

A lírai filmnek jót tett a karantén, sőt, nem is jöhetett volna létre nélküle, az üres bécsi utcák, kihalt kávézók, bezárt színháztermek és múzeumok bájos-melankolikus hangulata a legerősebb hatás itt, amivel minden Bécs-kedvelő szívébe be fogja lopni magát a film. A hangdesign is különösen hangsúlyos és részletgazdag, az öreg parketták szinte puskaropogás-szerűen recsegnek a fülünkben, miközben egy szeretett, eltűnőben levő világot és eltűnőben levő embereket búcsúztatunk.

Berlin International Film Festival Yin Ru Chen Yan

Folyton bepisil ez a nő, mégis elbűvöl

Érthető gyarlósága a filmes újságíróknak, hogy a többszáz filmet kínáló fesztiválokon elsőként azokhoz húznak, amelyeknek a rendezőjét vagy valamelyik szereplőjét már ismerik. Eligazodási pont még a versenyprogram, ami ide kerül be, arra azért jobban érdemes figyelni akkor is, ha nem sokat tudunk az alkotókról. A számomra eddig ismeretlen (bár több nemzetközi fesztiválon már megfordult) kínai rendező, Li Ruijun versenyfilmjére nem biztos, hogy beültem volna, ha kollégák nem ajánlják kifejezetten, és milyen jól tettem, hogy nem hagytam ki. A Yin Ru Chen Yan (Return to Dust) című film több mint kétórás, egy középkorú, csökönyös gazdálkodó és egy enyhén mozgássérült, inkontinenciával küzdő nő előre elrendezett házasságának története a vidéki Kínában. Valljuk be, nem hangzik túlságosan szexin.

De ilyenkor lehet nem várt pozitív élményeket szerezni: a film meditatív tempója és a két főhős lassan alakuló, megható szeretetkapcsolata magával ragadja az embert, és viszi 131 percen át. Ennek a két, szegénységben élő, egyszerű embernek szinte csak sorscsapások jutnak az életben, veleszületett hátrányaiktól kezdve a gazdákat ellehetetlenítő politikai döntésekig és a helyi vállalkozókig, akik sosem fogynak ki az ötletekből, hogy hogyan zsigerelhetnék ki őket még jobban. Ők pedig mindezzel nem törődve, csakis precíz morális iránytűjük parancsát követve és egymásra támaszkodva élik kegyetlenül nehéz hétköznapjaikat. Hihetetlen, de tényleg izgalmas nézni a mindennapi tevékenységeiket, azt, ahogyan a férfi vályogtéglát vet, ahogy búzát ültetnek és takarítanak be, vagy ahogy csibéket keltetnek. Elsősorban azért, mert végig rettenetesen izgulunk, nehogy valami rossz történjen ezzel a két jó emberrel. És pontosan tudjuk, hogy csakis rossz történhet.

Berlin International Film Festival Drii Winter

Ha esetleg eljutnak majd a magyar mozikba, vagy streaming-oldalakra, ezeket a filmeket is érdemes elcsípni a Berlinale kínálatából:

Drii Winter (A Piece of Sky): A svájci Alpok fenséges tájait ilyen kevéssé romanticizálva talán még sosem láttuk. A zsűri különdíját elnyerő filmben a hegycsúcs nem kirándulóhely, hanem omlásveszélyes terep, ami a házadat fenyegeti, ha nem hordod el a lezuhant köveket, a tehenek nem bájosan legelésző lények, hanem haszonállatok, akiknek időnként könyékig kell felnyúlni a hátsójukba, máskor pedig mészárszékre kell vinni őket. Keményen dolgozó, egyszerű emberek összetartó, de kíméletlenül ítélkező közössége él itt, és ide érkezik egy szűkszavú, bumburnyák idegen, aki elveszi feleségül az egyik egyedülálló, fiatal anyukát. Innentől kezdve minden még nehezebb lesz, mint addig.

Un été comme ca (That Kind of Summer): Denis Coté két és egynegyed órát szentel annak, hogy bemutassa néhány szexfüggő nő nyári elvonulását, ahol egy szexuálterapeuta irányítása alatt leginkább azt csinálnak, amit akarnak. Kapunk extrém szadomazót, és tanúi leszünk annak, ahogyan orálisan kielégítenek egy egész focicsapatot, de amúgy nem igazán történik semmi különös. Ám ahogy telik a játékidő, ezek a sérült, bonyolult, izgalmas nők valahogy mégiscsak bekúsznak a bőrünk alá, és a végén már alig akarjuk elengedni őket.

Les passagers de la nuit (The Passengers of the Night): Kedves, hangulatos, de kicsit tévéfilmszerű családi dráma a középpontjában a mindig zseniális Charlotte Gainsbourggal. A 80-as évek párizsi éjszakáinak romantikus atmoszférája éjszakai rádiózással, egy izgalmas és kissé veszélyes kamaszszerelemmel (ezt persze nem Gainsbourg, hanem a fia éli át), magánnyal és moziimádattal. Kellemesen belefeledkezős darab.

A propos de Joan (About Joan): Ezt a bizarr fordulatokat tartogató, mégis kerek filmet pedig Isabelle Huppert viszi el a hátán, akit mostanában talán még annál is jobb nézni, mint fiatalon volt, csak egyre sármosabb. Egy francia-ír nőt alakít, aki a kamerába nézve kezdi el mesélni az életét, ami több megmagyarázhatatlan rejtéllyel szembesít majd minket, mint az elején hinnénk.

Berlin International Film Festival A propos de Joan

Juliette Binoche-t nem hiszem el

Botrányosan rossz filmet idén nem láttam a fesztiválon, de azért akadt pár csalódás is. Ilyen volt az idősödő horrormester, Dario Argento Occhiali Neri (Dark Glassas) című giallója, amelyben egy prostituáltakra utazó sorozatgyilkos egyik áldozata túléli a támadását, és egy árva kínai kisfiú társaságában a nyomába ered. A főszerepet alakító Ilenia Pastorelli formás melle nem kárpótolja a nézőt a műfaj kliséit laposan puffogtató filmért, ami ugyan hangulatosan indul, de aztán az ember egyre inkább azt kívánja, hogy bárcsak ölnék már meg a főhőst, hogy véget érjenek a mi szenvedéseink is.

A többek közt a remek 35 pohár rumot jegyző Claire Denis új munkája nem érdektelen, de az Avec amour et acharnement (Both Sides of the Blade) sokszor arányt téveszt. Juliette Binoche és Vincent Lindon játsszák a főszerepeket, egy látszólag nagy szerelemben és összhangban élő párt, akik kapcsolatának az egyensúlyát felborítja a nő régi szerelmének felbukkanása. Az elsősorban önmagukhoz őszintétlen emberek játszmázós-passzív-agresszív összecsapásai kellően életszerűek, ám a film ezek mellett tele van elviselhetetlenül túlírt magyarázó dialógusokkal is. A mélypont, amikor Binoche figurája a tükörbe nézve magában beszélve tudatja a nézőkkel, hogy éppen mit is gondol, ahelyett, hogy az arcáról olvashatnánk le az érzéseit.

Kiemelt képünkön az Arany Medvét elnyerő Alcarras című film egyik jelenetfotója látható.

The post A megújuló energia lett a főgonosz a Berlinalén first appeared on 24.hu.

Related posts

Laptop korábban még nem nyújtott ilyen képminőséget

MO.CO.HU

Munkagép vágott át egy gázvezetéket Diósgyőrben

MO.CO.HU

Autópályakoncesszió: három jelentkező a gigaüzletre, Mészáros Lőrinc érdekeltségei is köztük lehetnek

MO.CO.HU

DMCA.com Protection Status