Az angol nyelv lenyűgözően pontos kifejezéseinek egyike a „larger than life”, aminek bejáratott magyar megfelelője nem nagyon akad, minthogy a szó szerinti fordítása – „nagyobb, mint az élet” – valahogy nem gördül kellő könnyedséggel az ember nyelvéről. Pedig mind ismerjük az olyan nagy formátumú embereket – ez egyébként a legközelebbi magyar megfelelője a kifejezésnek –, akik az átlagosnál nagyobb fűtőértékkel, ellenállhatatlan vonzerővel, karizmával, sodró energiával élnek, akik jelenlétében fényesebben süt a nap, egy átlag hétköznap izgalmasabbnak és a világ minden nehézsége szórakoztatóbbnak, legyőzhetőbbnek tűnik.
Ezek a karakterek nem összetévesztendők a túlméretezett egójú, elszállt kiskirályokkal, akik cikkcakkban előzgetnek a sztrádán, és úgy általában saját alattvalóikként kezelik a környezetüket: egy „larger than life” karakterben mindig van kétely és alázat – még ha ezt el is rejti az önbizalom. Ilyen figura volt Jonathan Larson is, a Rent (itthon Rent – Bohém élet) című, bombasztikus musicalklasszikus alkotója, a műfaj megújítója, akinek köpönyegéből máig zenés színházi alkotók tömegei bújnak elő, ő maga viszont fiatalon halt meg, és már nem érhette meg a Rent sikerét sem. Ilyen követője Larsonnak a Hamiltonnal befutó Lin-Manuel Miranda is, a jelenlegi amerikai zenés színház abszolút aranyifja, aki most a Tick, Tick… Boom! című Netflix-film rendezőjeként hajt fejet Larson nagysága előtt.
Emlékeztetőül: a Rent egyik legnagyobb slágere a Seasons of Love:
A történet egy meglehetősen turbulens időszakban pillant be Jonathan Larson életébe: legjobb barátja, Michael épp kiköltözik közös albérletükből, barátnője, Susan egy állásajánlat miatt vidékre költözne, és hívja Jont is, hogy tartson vele. Ez önmagában is elég lenne, de Jonathant emellett sokkal inkább gyötri, hogy közeleg a harmincadik születésnapja, ordító emlékeztetőként arra, hogy sajnos még mindig nem érte el a vágyott sikert. De mégsem ez Jonathan legfőbb aggodalmának forrása, mert az valójában egy közelgő dátum, az a nap, amikor hősünk nyolc éve készülő disztopikus sci-fi musicaljét, a Superbiát először láthatja a szakma egy színházi workshopon, ahol, ha sikerül az áttörés, elkezdődhet a színházi producerek háborúja a darab színpadra állításának jogáért.
A workshopra ugyanakkor még meg kellene írnia egy kulcsfontosságú dalt a női főszereplőnek, de a múzsa éppúgy felszívódott, ahogy Jonathan ügynöke, így akár kész lesz a dal, akár nem, egyáltalán nem biztos, hogy bárki is eljön majd az eseményre. Így aztán Jon szorong, olyan lábrázósan, miközben új lakótárs is kellene, mert a számlák csak gyűlnek, Sarah választ vár, mindenki akar valamit – a film címében jelzett tiktakolás Jonathan egyre fokozódó idegességére utal, valamint a hangra, amit ennek nyomán folyamatosan hallani vél.
A Tick, Tick… Boom! annyi szinten meta, hogy azt muszáj kicsit elmagyaráznunk: a Tick, Tick… Boom! egyfelől Larson önéletrajzi musicalje/one man show-ja/rock-monológja, amit Larson valóban megírt, és elő is adott párszor. A Tick, Tick… Boom! emellett, mint fentebb említettük – legalábbis a felszínen – Larson korábbi musicaljének, a Superbiának a keletkezéséről szól. Harmadrészt viszont kis mélyfúrással kiderül, hogy a Tick, Tick… Boom! valójában sokkal inkább Larson következő musicaljének, a Rentnek az eredettörténete, hiszen a benne foglalt időszak forrta ki magát később a Rentben. Lin-Manuel Miranda pontosan látja ezt – naná, tinédzser kora óta Larson rajongója –, és bölcsen, érzékenyen, empatikusan érteti meg a közönséggel is. A közönséggel, melynek a Rent-rajongó részét a marketinges csapat azzal húzta be, hogy itt majd a Rentről fog hallani.
Ha Larson nem is a Rent jeleneteit írja a filmben, és nem a Rent slágerei hangzanak el, a rajongók számára mégis egyértelművé válik, hogy a Rent alkotói folyamata valójában ezekben az években gyökerezik, az AIDS-járvány pusztításában, a részvétlenségben és a látszatintézkedésekben, ebben a popkulturális időszakban, ebben a közegben. A laikusoknak meg, akik „csak” az új, feelgood musical ígéretéért érkeztek, úgyis mindegy, hisz a film sem őket, sem a rajongókat nem hagyja cserben.
Lin-Manuel Miranda úgy, olyan közelről, olyan igazan mesél a Larsont inspiráló korélményekről, pillanatokról, felismerésekről, barátok elejtett félmondatairól, ahogy nem nagyon szokás. Érzékelteti, hogy az inspiráció nem olyan gyors és lineáris, mint a motivációs előadások sugallják, hogy a művészi inspiráció sokkal inkább mély, rejtett, kacskaringós utat jár be, és mire valósággá válik, addig nem ritkán évek telnek el úgy, hogy addig csak fő, gyöngyözik az alkotó elméjében. Larson próbálja túlélni ezt az iszonyatos nyomást úgy, hogy közben szeretteit se marja el maga mellől, és az eszét se veszítse el, meg a szíve se álljon le a folyamatos megfeszítettségtől, továbbá utcára se kerüljön, és, amint azt az igazi alkotó teszi, elméje további alkotásokba menekül, kis noteszében gyűlnek az ötletek.
És az is nagyon életszerű – no meg egy jól célzott rúgás Hollywood fenekébe –, hogy az elkerülhetetlennek hitt happy end, amire a műfaj, a stílus, az egész beszédmód felkészíti a nézőt, nem következik be, vagy legalábbis nem pont akkor, nem pont úgy, ahogy sejtettük. Élünk a gyanúperrel, hogy Lin-Manuel Miranda azért ennyire hiteles, mert pontosan tudja, miről beszél: bár a filmben Larson saját magát úgy nevezi, mint „musicalszerző, az egyik utolsó ebből a kihalófélben lévő fajból”, Miranda bevallottan Larson művészi tanítványa, még ha soha nem is találkoztak személyesen, és ezzel nincs egyedül: Larson más szerzők és musicalek sorát inspirálta.
A Tick, Tick… Boom! nemcsak tartalmilag, formailag is a meta szinttel játszik: a megénekelt időszak konkrét eseményeinek síkja és az azokat elmesélő színpadi mű jelenetei váltják egymás és mosódnak össze, színdarab a filmben vagy film a színdarabban – ki tudja? Kit érdekel? Működik. És működik a szereposztás is. Andrew Garfield kiváló választás erre a szerepre, kisfiús fizimiskája, nyakigláb alkata szinte testével is kommunikálja a felnőni nem akarás dilemmáját, alakítása úgy is tökéletesen hiteles, hogy egy tízpercenként dalra fakadó karakternél ezt egyáltalán nem egyszerű elérni. Hogy Garfield emellett énekelni is épp annyira tud, hogy zenésznek, de ne énekistenségnek lássuk őt, csak hab a tortán. Ez a film egyértelműen az ő jutalomjátéka még azzal együtt is, hogy a mellékszerepekben is fel-felcsillannak nagy alakítások, főleg a Michaelt alakító Robin de Jesúsnál, akinek a dühödt monológja a film egyik legerősebb pillanata.
Az énekesek közül is mindenki fenomenális, de ez ebben a műfajban nagyjából alapvetés, az viszont nem az, hogy ennyire erős dialógusokat kapjanak azokra a jelenetekre, amikor nem énekelniük, hanem beszélniük kell. Ez Miranda érdeme, aki Larson életének alapos ismerőjeként kivételes társadalmi érzékenységgel meséli el ezt a történetet, amit ráadásul nem először tesz – hiszen ő csak filmes rendezőként debütál itt, színpadon (Hamilton, In the Heights) már évek óta ő Amerika egyik legtehetségesebbnek tartott író-rendező-színész multitalentuma. A Tick, Tick… Boom!-mal eléri, hogy a film megálljon akkor is, ha semmit nem tudunk Larsonról és munkásságáról, sőt, ez esetben ráirányítja a figyelmet – a Tick, Tick… Boom! láttán valószínűleg fiatalok százezrei keresnek rá a Rentre, majd nézik meg azt – és működik a Larson- és Rent-fanatikusokat kiszolgáló rajongáscunamiként is. Hiszen akárhonnan nézzük, ez egy filmmusical a legjobb fajtából, melyben szeretetre méltó, szép emberek keresik a boldogulást, ragadósan fülbemászó dalokkal. Humor, zene, tánc, romantika, szívfacsarás és szórakoztatás történik színes-szagos városkép előtt – ám mindezt olyan érzelmi mélység alapozza meg, amire nem sok példa van a filmmusicalek történetében.
A Tick, Tick… Boom! a Netflixen nézhető, 115 percben. 24.hu: 10/10
The post A Tick, Tick… Boom! úgy emelkedik ki a Netflix kínálatából, mint egy felhőkarcoló first appeared on 24.hu.
