A Julián-naptár szerint 1721. augusztus 30-án – a Gergely-naptár szerint szeptember 11-én – a finnországi Nystadban (Neistadt, ma: Uusikaupunki) megszületett az a békeszerződés, amely egy 21 éven át tartó, szárazon és tengeren is vívott háborúnak vetett véget.
A baltikumi hegemóniáért folytatott háborút a szakirodalom különböző megnevezéssel tárgyalja. Van olyan megközelítés, amely 1700–1721-et az északi háborúk (1558–1721) lezáró szakaszaként kezeli, van olyan interpretáció, amely harmadik északi háborúként emlegeti az első északi (1626–1629) és a második északi háború (1655–1660) után, az orosz és német szakmabeliek pedig többnyire „nagy északi háborúként” jellemzik a két évtizedes konfliktust.
Szégyenteljes vereség
A háborút I. Frigyes Ágost szász elektor robbantotta ki 1700 februárjában. Senkivel sem egyeztetve, hadüzenet nélkül ostrom alá vette az 1621 óta svéd kézen lévő Rigát. A dán király márciusban indított holsteini támadása rövid időn belül kifulladt, így a fő események Rigánál zajlottak. Lovagiatlanul indított háborúja viszont súlyos bajba sodorta új országát, a Rzeczpospolitát (a Lengyel–Litván Nemesi Köztársaságot, ahol II. [Erős] Ágost néven uralkodott) is, hiszen a szászok akciójához nélkülözhetetlenné vált a lengyel–litván segítség. Erős Ágost a felelőtlenségét azzal is tetézte, hogy a háború első hónapjaiban Drezdában, majd Varsóban tartózkodott, az estéit az operáknak és a komédiáknak szentelte.
Az ostromlott Rigához csak június végén érkezett meg, amikor az ostromszerek már kifogyóban voltak, a katonák zsoldfizetése meg elmaradozott. Az ostrom mégsem szakadt félbe, mert 60 ezer orosz katona érkezésével hitegette Ágost az övéit. I. (Nagy) Péter cár a szerződési kötelezettségének eleget téve Riga tehermentesítésére mintegy 40 ezer katonájával szeptember végéig a Narova folyó torkolatát védő észtországi Narva erődjéhez vonult. Éppen akkortájt, amikor Ágost kénytelen volt szégyenszemre elvonulni Riga alól. A holsteini és a livóniai kudarcot Narva elfoglalásával kívánta egyensúlyozni a cár. Két héten át dörögtek az orosz ágyúk és mozsarak Narvánál, de a tüzérségi akció a lőpor rossz minősége miatt eredménytelen maradt.
A Dániából Narva felmentésére átcsoportosított svéd haderő Revelnél (ma: Tallinn) és Pernaunál (ma: Pärnu) szállt partra, és XII. Károly svéd király vezetésével erőltetett menetben haladt az ostromlottak felmentésére. A dezinformált orosz hadvezetés, amely 30 ezres felmentő sereggel számolt, ténylegesen egy harmadakkora svéd erő előtt kapitulált november 19-én. A szabad elvonulás fejében az oroszok minden felszerelésüket, a teljes tüzérségi parkjukat (170 darab különböző kaliberű ágyút, mozsarat) hátra hagyva, porig alázva távoztak a határmenti erődtől.
Svéd sikerek, majd összeomlás
A szövetségesek katasztrofális vereségei ellenére folytatódott a háború, mert Ágost „másik országa”, a Rzeczpospolita lépett a küzdőtérre. A lengyeleket nem volt nehéz a svédek ellen csatasorba állítani, hiszen az 1655–1660-as lengyel–svéd háborúban elszenvedett erkölcsi-anyagi veszteségekért revansra áhítoztak. A svédellenes érzelmeket ugyanakkor nem pótolta a lengyelek elavult hadviselése, katonai szakszerűtlensége, amit az oroszok segélycsapatai sem korrigálhattak. XII. Károly „villámháborús akciói” sikeresek voltak, a stratégiailag fontos lengyel, litván városokat (Poznań, Varsó, Krakkó, Vilnó) svéd garnizonok ellenőrizték.
Sőt, az „utolsó vikingnek” titulált XII. Károly az egykori lengyel–litván nagyhatalom uralkodóját detronizáltatta, helyette új, svédbarát királyt ültetett a Piastok ősi trónjára, I. Szaniszlót (Stanisław Leszczyńskit). 1706-ban Szászország megszállásával azt is elérte, hogy Ágost visszavonhatatlanul lemondott a királyságáról, kényszerbékéje alapján minden kapcsolatát megszakította Oroszországgal. A Rzeczpospolita kiiktatásával XII. Károly nem tekintette lezártnak a háborút, mert Oroszország továbbra is dacolt a svéd szoldateszkával. Péter cár személyesen vezetett hadjárataival a Néva–Ladoga-tó menti svéd erődöket 1704-re mind elfoglalta, a Néva torkolatát vigyázó Péter-Pál erőd építésével pedig a későbbi főváros, Szentpétervár alapjait is megvetette (1703).
A Baltikum feletti korlátlan svéd hatalmat egyedül csak Oroszország veszélyeztette 1706 után, ezért a háborús vereséget nem ismerő „Észak Nagy Sándora” a Péter cárral való leszámolást tűzte ki célul. Többször is kijelentette, hogy addig nem nyugszik, amíg „a cár országát lengyel alapokra nem helyezi”, azaz, amíg nem detronizálja és nem űzi ki az országából Pétert. Ebből a királyi rögeszméből fakadt és indult meg 1707 őszén a keleti hadjárat, amely közismerten az 1709. június 27-én (a Gergely-naptárban július 8-án) a poltavai tragédiával zárult.
Az orosz győzelmi jelentés szerint a csatában 6900 svéd katona vesztette életét, 2800-an fogságba estek, a sebesültek számáról nincs adat. A Poltavától elmenekültek közül 16 ezren Perevolocsnánál adták meg magukat több tábornokkal együtt. A svéd hadifoglyokat különböző körzetekbe (Szmolenszk, Kijev, „Oranienburg” [ma: Csaplinszk] stb.) szórták szét. Kétkezi munkával gondoskodhattak saját maguk ellátásáról. „Oranienburgban” raboskodott például a svéd tábornoki kar Karl Gustav Rehnskiöld tábornaggyal az élen. XII. Károly a meggondolatlan keleti hadjáratért hadseregének 50 százalék feletti emberveszteségével (elesettek, sebesültek, hadifoglyok) fizetett. A csatában megsebesült királyt viszont sikerült török földre átmenekíteni, vele mindössze 1300 svéd katona vergődött át az orosz–török határon.
Poltava, Perevolocsna jeladás volt a széthullott északi szövetség életre keltéséhez. A Berlinben feltámadt szövetség 14 cikkelyes szerződése azért különleges, mert a dán, porosz, lengyel, orosz uralkodók nem Svédország kapitulációját, hanem a Baltikum igazságos felosztását, az igazságos határok elfogadtatását, a baltikumi biztonság garanciáinak a kiépítését jelölték meg a háború végcéljának.
Vereség a tengeren is
A hadieseményektől messze tartózkodó, a szultán „vendégszeretetét” élvező XII. Károly döbbenettel hallgatta a rosszabbnál rosszabb híreket. A védsereggel hátrahagyott bázisai egymás után az ellenség kezére jutottak. 1710. június 12-én (23.) Viipuri (Viborg), 1710. július 4-én (15.) Riga kapitulált az oroszok előtt, augusztusban Pernau (Pärnu), szeptemberben Kexholm (Priozerszk), októberben Revel (Tallinn) szüntette be a kilátástalan harcot. A poroszok az Odera torkolatánál fekvő Stettin (Szczecin) bevételével okoztak súlyos veszteséget Svédországnak.
Nem volt elég a balti kikötők elvesztése, 1714. július 26–27-én (augusztus 6–7.) a legyőzhetetlennek hitt svéd hadiflotta is elszenvedte „a maga Poltaváját”. A finn Hanko-félsziget fjordjában lezajlott tengeri ütközetet az egyszerű vitorlákkal is felszerelt orosz evezős gályák döntötték el. Ugyanis a mély merülésű svéd vitorlások képtelenek voltak manőverezni a sekély vízű fjordban. Így a kiskaliberű ágyúkkal felszerelt orosz gályák a „mozgásképtelen” svéd hajókat felgyújthatták, elsüllyeszthették, néhányat hadizsákmányként Pétervárra vontathattak.
XII. Károly végre-valahára belátta, hogy a szultánt nem tudja rávenni egy Oroszország elleni támadásra, így a hazatérés mellett döntött. 1714. október 1-jén 300 török lovas kíséretében, 60 szekérnyi málhával megindult hazafelé. Október 23-án Piteştiben a csigalassúsággal haladó karavánt a király titokban elhagyta, és postakocsin, majd váltott postalovakon az ellenséges országokat kikerülve Peter Frisch kapitányként, álnéven száguldott Svéd-Pomeránia felé. Havasalföldet elhagyva a Vöröstorony-szoroson keresztül jutott be Erdélybe, Kolozsvár érintésével haladt Debrecenen, Pesten át Bécsbe, majd Passau–Regensburg–Nürnberg–Würzburg–Kassel–Braunschweig–Güstrow útvonalon november 11-én éjjel érkezett meg Stralsund város bezárt kapujához.
A Piteşti–Stralsund 2150 km-es utat 15 napig tartó lovaglással tette meg. Ez a nem mindennapi bravúr, a király jelenléte Stralsund sorsán csupán egy évig segített, 1715. december 24-én kapitulálni kényszerült. A vereséget soha el nem fogadó XII. Károly ezúttal hajóval menekült, 15 év után tért vissza hazájába. Nem sokáig időzött tétlenül, norvég hadjáratokkal igyekezett kompenzálni a Baltikumban elszenvedett vereségét. Fredrikshald ostroma közben veszítette életét 1718. december 11-én. Mind a mai napig rejtély, hogy az ellenség vagy saját katonáinak a puskagolyója végzett vele.
Svédország végleg kimerült
A béke még ekkor is váratott magára, pedig Svédország emberi és anyagi tartalékai vészesen kimerültek. 1700–1718 között az 1,4 milliós lakosság 1,25 millióra csökkent, a katonáskodásra alkalmas korosztály elvesztése demográfiai válságot okozott. 1697-ben a svéd kereskedelmi flotta 775 hajót számlált, 1718-ban alig 209 hajónyira zsugorodott. Livónia, Esztónia elvesztése a svéd élelembázist alapjaiban rendítette meg, hiszen a balti kikötők gabonaraktárai ezután már nem a svéd lakosság ellátását szolgálták. A Turkuból indított orosz megtorló portyák a Stockholm környéki ipartelepeket, vas- és rézbányákat, illetve kohókat pusztították. Svédország az utolsó szalmaszálba kapaszkodva még egy nagyszabású győztes tengeri ütközettel szerette volna hatalmi pozícióját és erkölcsi tekintélyét megőrizni.
Az Åland-szigeteknél vívott tengeri csatában – 1720. július 27. (augusztus 7.) – a nagy testű svéd hajókkal szemben ismételten az orosz evezős gályáké lett a főszerep. A svédek egy sorhajója és négy fregattja is zátonyra futott, a hajóágyúk elvesztése pedig eldöntötte a csata kimenetelét. Ez az orosz tengeri győzelem nyilvánvalóvá tette Svédország kiszolgáltatottságát, védtelenségét. Az orosz inváziótól való félelem a svédeket az 1721 májusában újrakezdett nystadi tárgyalások befejezésére szorította. A végletekig kimerült ország békére kényszerült, az orosz békediktátumok előtt meg kellett hajolnia.
A 24 cikkelyes békeszerződésben a felek igaz barátságot és szomszédságot, valódi (valóságos), érinthetetlen, örök időkre érvényes békét ígértek egymásnak szárazon és vízen. Az 1720-ban kötött bilaterális békéket (svéd–dán, svéd–porosz, svéd–szász, svéd–meklenburgi, svéd–hannoveri) érvényesnek fogadta el Oroszország. Az általános amnesztia – az ukrajnai (kozák) árulók kivételével – mindenkire, a katonákra, civilekre egyaránt kiterjedt. Írásban rögzítették, hogy a hadifoglyok szabadon engedése váltságdíj nélkül történik, kivéve ha adósságuk van, illetve bűncselekményt követtek el. Arra a személyre sem vonatkozott ez a kitétel, aki Oroszországban cári szolgálatot vállalt, vagy önként felvette a pravoszláv hitet.
Nagy Péter és az Orosz Birodalom
A Baltikum területi átrendezését a 4. pont részletezte. Oroszországhoz került Livónia Rigával, Esztónia Tallinn-nal, Narvával, Karélia délkeleti része Kexholmmal (ma: Priozerszk), Viipurival (ma: Viborg), Ingria a Néva torkolatától a Ladoga-tóig és több sziget. Az orosz fél szabad kereskedelmet biztosított a svédeknek Rigában, Tallinnban és az Ösel-szigeti Ahrensburgban (ma: Kuressaare), ahonnan évente 50 ezer rubel értékben vámmentes gabonakivitel illette meg a vesztes Svédországot. A szárazon és vízen zajló kereskedés egyébként a szokásos vámok, illetékek lerovásával folyhatott. A háború előtt és alatt működő svéd kereskedőházak visszakerültek tulajdonosaikhoz, a régi svéd fennhatóságú nagyvárosokban, kikötőkben új kereskedőházak nyílhattak.
A balti térség nyugalmában és a balti kereskedelem fellendítésében érdekelt Oroszország vállalta a Livóniában, Esztóniában, Ösel-szigeteken élő nemesek és városiak privilégiumainak tiszteletben tartását, az evangélikus vallás szabad gyakorlatát, de azt kikötötte, hogy az itt élő birtokosok, ingatlantulajdonosok három éven belül cári hűségesküt tegyenek, ellenkező esetben kötelesek tulajdonukat eladni és a svéd korona fennhatósága alá költözni. A Baltikum orosz kontrollja – szó szerint – minden pénzt megért Péter cárnak. Külön cikkelyt illesztettek a békeszerződéshez arról, hogy négy részletben törlesztendő nagy összegű „bánatpénz” illeti meg Stockholmot Livónia elvesztéséért.
A békeszerződést három héten belül már ratifikálták is. Az új és a régi fővárosban, Péterváron és Moszkvában a győzelmet alaposan megünnepelték. Külön-külön egy-egy teljes héten át tartottak a különböző társadalmi kasztok szintjéhez igazított össznépi vidámságok. Az örömünnepek csúcspontja október 22-e volt. Ekkor olvasták fel a nagyközönségnek a Szentháromság-székesegyházban a ratifikált békeszerződés szövegét. A győzelem hírének közzététele után az ünnepi misét celebráló pszkovi érsek – a Szent Szinódus és Szenátus előzetes engedélyével – kijelentette, hogy a cár őfelsége érdemeinek elismeréseképpen rászolgált a „Nagy”, a „Haza Atyja” és az „Imperátor” titulusokra.
Némi szabadkozás után az uralkodó beleegyezett a kérésbe, Oroszország hivatalos neve Orosz Birodalommá fényesedett, uralkodójának hivatalos titulusa „Nagy Péter, minden oroszok Császára (Imperátora), a Haza Atyja” lett. A svéd Dominium maris Balticit 1721 után orosz domínium követte 1918-ig.
A cikk szerzője Gebei Sándor történész
The post Ez volt a nagy északi háború first appeared on 24.hu.
