Néhány napra elutazhattam a jelenleg is zajló 78. Velencei Nemzetközi Filmfesztiválra, amely egy kiváló lehetőség, hogy friss, Magyarországra csak hónapok múlva érkező nagyágyú filmeket, valamint hazánkba jó eséllyel soha el nem jutó filmes ínyencségeket csípjen el az ember, némi vörös szőnyeges hírességvadászattal, csipetnyi turizmussal – Velencében ez utóbbira fokozott az esély. A Lido ugyanis kiemelten alkalmas arra, hogy a világsztárok olyan igazán tündérmesei környezetben mutathassák meg, miért is jó világsztárnak lenni. Faipari műremeknek is beillő motorcsónakokkal szállítják be az Excelsior Hotel nyílt tenger felőli, kíváncsi szemektől rejtett bejáratához Hollywood nagy neveit, a fesztiválterületen pedig ragyogó kőlapok derítik a mediterrán napsugarakról visszaverődő fényt. Ráadásul Velence ikonikus színe, a vörös uralja a mozitermeket rejtő palazzók dekorációit, tökéletesen passzolva a felvonulások vörös szőnyegéhez – amelyen amúgy komoly órarend szerint beosztva lehet csak tartózkodni. Magyarán: a velencei filmfesztivál csoda egy hely. És mindeközben gyakorlatilag alkalmatlan egy ekkora rendezvény nyugodt lebonyolítására. Hangsúlyozom: nyugodt lebonyolítására. Mert ettől még a fesztivál hetvennyolcadjára is meg van tartva, teltházas, és a presztízse is óriási – csak éppen némi idegbajjal jár a részvétel. Mindezt pedig a covid csak tovább nehezítette.
Talán még emlékszünk, hogy az olaszokat milyen kőkeményen érintette a covid-járvány 2020 tavaszán. Iszonyú képek, sokkoló statisztikák és a helyiek döbbent beszámolói festették le a felfoghatatlan nemzeti tragédiát. Ezt pedig az olaszok nem felejtették el. A világjárvány csapása jó időre átformálta őket, a dolce vitára némi komolyság és szigor árnya telepedett – nem, nem váltak rettegő, megtört nemzetté, eredendő életigenlésük megmaradt, de a járványvédelmet még most is komolyabban veszik, mint ahogy azt Magyarországon a járvány legsúlyosabb heteiben tapasztaltam. Kesztyű rengeteg helyin, fertőtlenítő mindenütt, zárt térben a maszkviselés nemcsak névleg kötelező, de szólnak is érte, nem csak tekintélyszemélyek, hanem egyszerű helyiek is, nem oké az orr kilógatása sem. A fesztiválra csak friss negatív teszttel vagy az EU-ban elfogadott vakcinákkal végzett oltások igazolásával lehet belépni – egy kolléga kétnaponta kell átessen egy PCR teszten a Szputnyikja miatt –, mi több, már Olaszország területére is csak egy olyan dokumentum kitöltése után lehet belépni, amellyel egy esetleges fertőzés kontaktkutatását készítik elő. A hotel éttermében egészen az evés megkezdéséig maszkviselést kérnek, ételhez – pontosabban az ételt megfogó csipeszekhez, ugye – pedig csak egyszerhasználatos gumikesztyűben lehet nyúlni. Szóval „az olaszok nem veszik komolyan a maszkozást, nem kérnek semmit” mondatok, amiket rendre hallottam indulás előtt, itt Velencében nem bizonyultak helyesnek.
Persze ez nem jelenti azt, hogy a járvány valamiféle sötét árnyékként ülne a fesztiválon: a rendezvény örömteli és ünnepi, a fő fesztiválterületen az utcákon egész nap zene szól, kilométeres sorok állnak gelatóért, az Excelsiornál helyi mammák és lányaik – furcsamód tényleg többségében nők – várakoznak kisebb-nagyobb csoportokban, amikor híresség érkezése-indulása várható, hátha elcsípnek egy autogramot, egy fotót, vagy legalább egy szempillantást. De azért a fesztiválélményre így is rátelepszik némiképp a covid, az óvatosság, a járványvédelem, a velencei városszerkezet és a nagy érdeklődés ugyanis nem túl működőképes keverék.
Kezdjük ott, hogy a foglalási rendszer eleve nem túl felhasználóbarát: jegyet foglalni naptól függően hetvennégy-hetvenkét órával előre lehet foglalni a vetítésekre, ami azt jelenti, hogy egy komoly logisztikai tervezéssel összerakott filmnézési órarend összeállítása után bizony mindegyik filmre érdemes egy telefonos emlékeztetőt beállítani, és ha az jelez, akkor azonnal irány a jegyfoglalás. Ha eközben épp egy másik filmen ül az ember, akkor ott – mert öt perc múlva már nem lesz jegy. Ez értesüléseim szerint békeidőkben is így van, most pedig, hogy a járvány miatt lefelezték a mozitermek befogadóképességét, a helyzet csak fokozódott. Jegy nélkül pedig nincs belépés – tehát a más fesztiválokon előforduló sorállás az üres helyekre itt nem működik, ahogy nem működik az sem, hogy az emberek átadják egymásnak azokat a jegyeiket, amelyeket mégsem tudnak felhasználni, a kontaktkutatás miatt ugyanis a jegyek névre szólnak, ezt ellenőrzik is.
Tehát jegyet foglalni nehéz, cserébe még nem is rugalmas a vetítési rend: minden filmet csak két-három napon át vetítenek, ha akkor nem sikerül elcsípni valamelyik vetítést, vagy mondjuk az ember még ott sincs egy adott film vetítésének napjain, akkor így járt. De ha az ember képes beleereszteni magát a dolce vitának ebbe a furcsa értelmezésébe – vagy pedig öreg rutinrókaként már biztos kézzel zsonglőrködik a rendezvény furcsaságaival, helyszíneivel és szokásrendjével –, akkor a velencei filmfesztivál igazi mesés kultúr-töltődés. Végül nekem is az lett.
Ez a felismerés akkor érkezett meg a tudatomba, amikor elindultam, hogy átsétáljak a Lido keskeny, hosszú szigetének északi széle felé eső moziba, ahová jegyem volt a fesztivál egyik legnagyobb címére, az Utolsó éjszaka a Sohóban (Last Night in Soho) című Edgar Wright-mozira, mely az év egyik legvárósabb filmje, a rendező személye mellett elsősorban Anya Taylor-Joynak (portrécikkünk róla itt), aki az egyik női főszereplő. Meglepő élmény, de a Lido nagy része igazából semmi jelét nem mutatja annak, hogy épp a szórakoztatóipar egyik legfontosabb eseménye zajlik a szigeten. A Palazzo del Cinema környékén lévő fesztiválterületről kilépve megszűnik a nyüzsgés, és igazi mediterrán hangulatú béke ül az utcákon, minden roskadozik a növényektől, a helyiek – meg a gyakorlottabb fesztiválvendégek – biciklivel húznak el mellettem, az út egy csatorna mellett vezet, pici motorcsónakok billegnek a vízen, zajlik egy teljesen átlagos szeptemberi vasárnap. A hely, ahová a jegyem szól, aprócska artmozi, két kisebb terem, semmi különös, a sorban testhőt mérnek, kérik, hogy bár kinn vagyunk, de itt már viseljünk maszkot, benn minden második hely kihagyva, nincs is szabad hely – ez az utolsó alkalom elcsípni ezt a filmet.
És milyen jó, hogy elcsíptük! Edgar Wright a tőle megszokott színes-szagos-zenés érzéki élményt szállítja most is, bravúros, könnyed virtuozitással és teljes, zsánerfüggetlen őrülettel. A sztori az elvarázsolt, a ’60-as évekért megszállottan rajongó Eloise-ról szól, aki épp megkezdi tanulmányait London egyik menő divatiskolájában mint divattervező – no meg egy másik Eloise-ról, aki épp a ’60-as években érkezett meg a városba hasonlóan nagy álmokkal, mint Eloise. A látható világon túli dolgokra meglehetősen érzékeny Ellie hamarosan abban a korban találja magát, amiért úgy odavan, az izgalmas és lüktető kirándulások a ’60-as évek Sohójába viszont rövid úton sötétre fordulnak. Végig szól a zene, és bizonytalan a realitás, érzéki ágyjelenet fordul teljes horrorba – mindez pedig őrülten szórakoztató. A filmről hosszabb írásunk érkezik hamarosan, október 21-től pedig hazánkban is látható lesz.
Éles váltás következik: a ’60-as évekbeli London színes szabadossága után a ’80-as évek magyar valóságának lehető legsötétebb szegletébe vezetett a fesztiválprogram. Az Eltörölni Frankot premierje már benn volt a fesztiválterületen, a Palazzo del Casino fenséges épületében, előtte pedig, mintegy hangulati bemelegítésképp egy szívfacsaró olasz rövidfilmet, a L’ultimo spegne la lucét (Closing Time) láthattuk, mely egyetlen snittben mutatja meg egy párkapcsolat utolsó perceit. Jól jött ez az átvezetés, mert Fabricius Gábor filmjének fojtogató, felzaklató atmoszférája meglehetősen rátelepszik az emberre, hogy mennyire, arról lásd kritikánkat itt.
Bármelyik korban, ha az uralkodó eszménnyel szemben foglalsz állást – legyen az a kommunista ideológia, vagy a jelen kori kapitalizmus –, könnyedén megbélyegezhetnek. Ez ellen pedig szerintem a legerősebb eszközünk a szolidaritás. A szolidaritás azokkal, akiket kitaszít, marginalizál a rendszer
– mondta el a rendező a film utáni pódiumbeszélgetésben, melyben a mindenkor lázadóknak ajánlotta filmjét. Fabricius arról is beszélt, hogy az egyéniség értékének megőrzését tartja a film kulcsgondolatának. A kádári gulyáskommunizmus sötétebbik arcát, a politikai pszichiátria mindennapjait bemutató mozi Magyarországon október 7-től lesz látható.
A velencei filmfesztivál kontrasztossága, melyben a csodálatos dolgok feszülnek össze a földi pokollal, gyönyörűen kidomborodott a Frank premierje kapcsán is: megnéztük ezt a nehéz, fémes zörejekkel és az emberi gonoszság cinikusságával sokkoló filmet – majd kiléptünk a moziból a legragyogóbb, vakító mediterrán napsütésbe, ahol az olaszok kedvencei szóltak a hangfalakból, karneváli hangulattal nyugtatgatva a nézőket, köztük nem mellesleg az Eltörölni Frankot saját alakításukat először látott fiatal szereplőit, Fuchs Benjámint és Blénesi Kincsőt. A program pedig egy szír-izraeli drámával, Tim Roth új filmjével és egy súlyos bűnügyi dokuval hamarosan folytatódik.
The post Ragyogás és sötétség, menny és pokol hullámzik a velencei filmfesztiválon first appeared on 24.hu.
