Nick Bannister az emlékeinkből él. Egy olyan helyet üzemeltet, nevezzük mondjuk emlékbarlangnak, ahol a fizető vendégek virtuális valóságként élhetik újra múltjuk szabadon választott jeleneteit. Gyerekük születését, a reggeli ébredést a szerelmükkel vagy önfeledt labdázást a kutyával – Bannisternek mindegy, ő feladja rájuk a diódás úszósapkát meg beülteti őket a VR-kádba, és elkalauzolja őket a múltjukba. Régebben katonatiszt volt, hasonló technikával vallatta az ellenséges foglyokat. A mostani jobb meló, de ezt sem élvezi túlságosan.
Nick az Új múlt főhőse, egy olyan sci-fié, amelynek szimpatikus vonása, hogy nem igyekszik magához édesgetni nézőjét. Szinte minden szereplő szomorú és kiábrándult, aki pedig nem, az hamarosan az lesz. Igaz, nincs is túl sok ok az örömre. A történet valamikor a közeljövőben játszódik, a klímakatasztrófa után, amikor Miamit elöntötte a víz, az áradások után pedig – bár erre meglehetősen ködösen utalnak a filmben – polgárháború dúlt. Végül az történt, amire számítani lehetett. A gazdagok még gazdagabbak lettek, ők élnek a város száraz, gátakkal körbevett részein, a szegények pedig még szegényebbek, ráadásul vizesek is, mert az ártérben laknak. Ha valaki nagyon szeret úszni, jól érezné magát az Új múlt Miamijében, de ilyen szereplőre hiába várunk.
Azt viszont sejtjük, hogy egy olyan filmben, amely a főhős életunt bölcselkedésével és a pocsolya víztükrén megcsúszó neonfénnyel kezdődik, ott csakhamar felbukkan egy gyönyörű nő, és elcsavarja a hős fejét. Az Új múlt a science fiction és a noir ötvözésére tesz kísérletet: a múlt újraélésének függőséget okozó lehetősége a tudományos fantasztikum műfajában horgonyozza le a történetet, ugyanakkor a szerelmi csalódás gyötörte Nick nyomozása, alámerülése a városi korrupcióban a detektívnoirok jellegzetes cselekményívét követi. Ehhez hozzátartozik, hogy elég nehéz kibogozni, mi miért történik, de nem volt ez másként A máltai sólyomban meg a Hosszú álomban sem.
Nick azonban nem e filmek Bogart játszotta nyomozóira hasonlít – túl magas, ahogy a filmben más okból megjegyzik –, sokkal inkább egy olyan sci-fi hősre a közelmúltból, akit szintén egy nő emléke kínzott, és folyton újraélte közös múltjukat, megkockáztatva, hogy soha nem tér vissza a valóságba. Cobbról van szó, az Eredet álomtechnikusáról, a párhuzam és a Christopher Nolan filmjeire emlékeztető techno-melankólia pedig nem véletlen.
Márpedig a múltat főként olyanok akarják újraélni, akik számára a jelen nem sok örömöt tartogat. Ezt az átütő szomorúságot nem könnyű mesterkélt megoldások nélkül fenntartani, és helyenként az Új múlt komor világképe is a szándékolatlan paródia határán táncol. Nick üzlettársa, Watts alkoholista, ami azt jelenti, hogy minden jelenetben viszkisüveg van a kezében. Később megismerjük a főgonosz verőemberét, de róla is kiderül, hogy belső démonok gyötrik. Beértük volna azzal is, ha csak rádobják a zongorát, ami szintén megtörténik vele.
Joy nemcsak a sötét atmoszféra megteremtésében, hanem az emlékújrajátszás pszichológiai következményeinek taglalásában is hajlamos elvetni a sulykot. Nick addig magyarázza véget nem érő belső monológjai során, hogy veszélyes elmerülni a múltunkban, amíg kissé meg is fosztja rejtélyességétől a történet alapját jelentő technológiát.
Az emlékeikben elmerülni vágyó kisemberek kétségbeesése, a felvillanó múltképek mozivetítéseket idéző lepergetése – egy ízben Nick és Watts fekete-fehérben nézik vissza egy bűnöző emlékeit, mert az ügyészség csak azt tudja kifizetni (!) –, vagy éppen az eseménydús múlt és a szürke jelen történéseinek jelöletlen egymásba játszása mind olyan mozzanatok és megoldások, amelyekre emlékezni fogunk Joy filmjéből.
És megmarad bennünk a végzet asszonyát játszó Rebecca Ferguson jelenésszerű alakja. Ahhoz, hogy az Új múlt hitelesen újrateremtse a klasszikus noirok femme fatale-jait, kell egy olyan színésznő, aki a negyvenes években is megtalálta volna a helyét a műfajban, és Ferguson kétségtelenül ilyen alkat. A főszerepben Hugh Jackmannek hálátlanabb feladat jutott, mert úgy kell végigkalauzolnia a közönséget a csavaros nyomozástörténeten, hogy karaktere közben végig piszkosul rosszul érzi magát. Ezzel nem marad túl sok játéktér a színésznek, de Jackman szenvedés közben is rokonszenves. Nem ez élete alakítása – két utóbbi filmjében, az Így ne legyél elnökben és a Romlott oktatásban sokkal összetettebb figurákat játszhatott –, mégsem okoz csalódást. Csak drukkolhatunk neki, hogy az X-Men sorozat vége után is képes legyen megőrizni olykor kissé ingatagnak tűnő sztárstátuszát.
Végeredményben pedig minden túlmagyarázottsága, paródiába hajló noir-borúja és néhány más ügyetlenebb megoldása ellenére az Új múltnak is szurkolunk, hogy elegendő nézőt gyűjtsön a moziban (bár az aligha segít ebben, hogy egy hónapra az HBO Maxon is elérhetővé válik). Nem szuperhősképregény-adaptáció és nem folytatás, hanem az író-rendező saját ötlete – az ilyesmi egyre ritkább Hollywoodban. Nem szeretnénk odáig jutni, hogy csak az emlékeinkben elmerülve találkozzunk ilyen filmekkel.
Új múlt (Reminiscence), 2021, 116 perc. 24.hu értékelés: 7/10.
The post Hugh Jackman alámerül a múltjába, csak meg ne fulladjon first appeared on 24.hu.
