Tokió üzleti negyedének egy része 1964. október 16-án, pénteken aprólékos takarításon esett át. Fiatalemberek fehér köpenyben és maszkokban, vattapamacsokkal törölgették a járdát. Mások apró kefékkel sikálták a földet. Egy ember pedig mélyre hajolva, nagyítóval ellenőrizte munkájuk eredményét. Sōjichū, azaz „Takarítás folyamatban”, közölte egy tábla a járókerőkkel, akik – a helyszínen készült fotók tanúsága szerint – megelégedtek ezzel a magyarázattal, a csapat igencsak túlzónak látszó hozzáállása ellenére. Az ugyanazon a táblán angolul olvasható „Be Clean!” (Légy tiszta!) felirat arra is magyarázatot szolgáltat, hogy ez miért volt így.
Ez a felszólítás ugyanis már mélyen beleivódhatott a tokióiak agyába. Városuk, sőt az egész ország éppen a történelem egyik leggyorsabb ráncfelvarrásán esett át a tokiói nyári olimpiára való felkészülés nevében, és e ráncfelvarrás egyik központi része a tisztaság volt. Nemcsak az utcákra fért rá a fényesre sikálás, az olimpia arra is lehetőséget nyújtott, hogy a Japánról a világban kialakult képet tisztára mossák, miután azt igencsak súlyosan bemocskolták a második világháború eseményei.
Japán mélyponton
A Japán kapitulációja utáni első évek a szegénység, a nélkülözés és a betegségek jegyében teltek, miközben a japánokat az is reménytelenséggel töltötte el, hogy úgy érezték, hazájuk sorsa és nemzetközi megítélése talán már soha nem fog jobbra fordulni. Nem kellett hozzá sok idő, hogy a japán fegyveres erők által Kínában és máshol elkövetett háborús bűncselekmények híre bejárja a világot. A kiszabadult szövetséges hadifoglyok borzalmas bánásmódról szóló beszámolókkal tértek haza. A háború idején folytatott propagandakampányoknak pedig – amelyek a japánokat egy gonosz császár lelkes segítőiként mutatták be – hosszan tartó hatása volt: sokak számára a japán agresszió nem csupán az ország vezetőire, hanem az egész japán „néplélekre” is sötét árnyat vetett.
A leghevesebb kritikusok szerint Japán egész útja a XIX. század második felének nyitása után a civilizáció nélküli modernizáció, az emberi élet értékének tiszteletben tartásának hiányában minden visszatartó erő nélküli hatalom felé vezetett.
Mindez pedig az ország 1945 és 1952 közötti megszállásában vezető szerepet játszó Egyesült Államoknak is kihívást jelentett, miközben igyekezett egykori esküdt ellenségéből egy demokratikus, az üzletre nyitott és persze szilárdan antikommunista szövetségest kreálni. A megszállás idejének propagandája, beleértve a Tokióban 1946 és 1948 között ülésező, a japán háborús bűnösöket bíróság elé állító Távol-keleti Nemzetközi Katonai Törvényszéket is, igyekezett a háborúért és az atrocitásokért való felelősséget a társadalom maroknyi részét kitevő elitre koncentrálni, az egyszerű japánokat pedig egységesen az ő áldozataikként bemutatni.
Ezek az erőfeszítések azonban csak részleges sikereket hoztak. Az „új Japán” amerikai prókátorai nem tudták például elérni, hogy a japán sportolók részt vehessenek az 1948-as londoni nyári olimpián. Túlságosan frissek voltak még a britek emlékei a japán katonák viselkedéséről.
Megtisztított lappal
14 évvel később, 1962-ben a francia elnök, Charles de Gaulle azzal került a címlapokra, hogy bizalmas körben úgy hivatkozott Hajato Ikeda japán miniszterelnökre, mint „az a tranzisztorügynök” (a magyar fordításokban inkább a kifejezőbb „zsebrádióügynök” kifejezés terjedt el) – ez persze mutatja is Japán elektronikai iparának háború utáni gyors felvirágzását. Ugyanebben az évben a The Economist egy cikke japán „gazdasági csodáról” írt, felhívva a figyelmet a gazdaság gyors növekedésére, illetve az életszínvonal szintén nagy ütemű emelkedésére.
Az elemzők nagyon is tisztában voltak azzal, mekkora szerepet játszott ezekben az eredményekben az amerikai segítség: a nagyon kedvező kereskedelmi feltételek mellett jelentős anyagi és technológiai támogatást is kapott az ország – ha már itt tartunk, a zsebrádiókban is működő tranzisztorok is amerikai találmányok voltak eredetileg. Azonban a magyarázatok keresése közben megjelöltek néhány „japános”, illetve annak tartott jellemvonást is: szorgalom, önfeláldozás és egy csoport vagy egy ügy irányába tanúsított – néha már túlzó, minden határon túlmenő – hűség.
Ezeket a jellemvonásokat az 1930-as, 1940-es évekre – a háború sokkjától néhány évvel eltávolodva – visszavetítve már el lehetett képzelni, hogy a japánok többsége akkoriban is keményen dolgozó „ártatlan” volt, akiket gátlástalan vezetőik hajszoltak bele a rettenetes háborúkba. E sztereotípiák – amelyek meglepően tartósnak bizonyultak a következő évtizedekben – alapvetően kedvező képet festettek a japánokról, ha volt egyáltalán negatív részük, az a lélektelenség japánokra vetülő gyanúja volt.
Még a háború előtti időkre, sőt a XIX. század végére vezethető vissza ez, amikor Japán gyors modernizációját egyesek úgy látták, hogy csupán a nyugati intézmények és értékek sekélyes utánzására épül. A tranzisztor e vádnak egy friss, háború utáni szimbólumává vált, miután az olyan új vállalatok, mint például a Sony, hatalmas haszonnal árasztották el erre épülő termékeikkel a piacot. Egyes kritikusok ezt úgy interpretálták, hogy a japán gazdasági sikerek a nyugati innováció eredményeinek lemásolásán, miniatürizálásán, majd a nyugati vásárlóknak való visszajuttatásán alapulnak.
Tiltották a Fudzsi ábrázolását, a meghajlást
A japánok között is voltak, akik aggódtak, hogy országuk meghatározójává a pénzügyi mérleg, illetve az öltözködésben, a filmekben, a zenében, illetve a társadalmi erkölcsökben is egyre inkább megjelenő amerikanizálódás válik. Ezek a folyamatok különösen rémisztőnek tűntek a konzervatív gondolkodók számára, akik úgy vélték, az Egyesült Államok a katonai győzelmét azzal teszi teljessé, hogy egy újabb, immár kulturális háborút indított Japán ellen.
Tény, hogy a japán szimbólumok, intézmények és művészeti formák egy széles köre tűnt el, lett betiltva vagy korlátozó intézkedésekkel a „régi rossz idők” világába száműzve, és ezzel a perifériára szorítva. Ezen intézkedések egy része mai szemmel igencsak nevetségesnek vagy naivnak tűnik: például a Fudzsi-hegy ábrázolásának betiltása (a japán nacionalizmushoz való kötődése miatt), vagy éppen a „demokratikus” puszilkodás és kézfogás bátorítása a „feudális” meghajlással szemben. Más kezdeményezések ennél azért átgondoltabbak voltak.
A hagyományos japán családi berendezkedést igyekeztek az egyének, valamint a nők jogait inkább tiszteletben tartó irányba mozdítani. A japán iskolák reformja elsöpörte a régi erkölcs oktatását, miközben a gyerekek országuk közelmúltjáról egy olyan nézőponttal szembesülhettek, amely annyira sötét és bűntudatkeltő volt, hogy már-már a mazochizmus határait súrolta.
Így aztán az 1960-as évek elejére megérett a helyzet arra, hogy Japánról egy új történetet kezdjenek mesélni, egy olyat, amely képes összekötni a fényes jövőt a gazdag múlttal, s jóval több az 1930-as, 1940-es évek „sötét zsákutcájánál”. A sors pedig úgy hozta, hogy erre el is jött a tökéletes alkalom. 1964 októberében Japán annyira a nemzetközi érdeklődés homlokterébe került, mint 1945 augusztusa óta egyszer sem: Tokió ugyanis az első ázsiai városként rendezhette meg a nyári olimpiai játékokat.
A jövő építése
A jelentős részben fából és papírból épült Japán főváros egész negyedei tűntek el az 1944-es és 1945-ös gyújtóbomba-támadásokban. A sietős és összetákolt újjáépítés után most egy újabb rekonstrukció következett. Gombamódra nőttek ki a földből a beton lakóházak és irodaépületek, fényűző szállodák, és sok száz kilométernyi, felüljárókkal, kanyargós lehajtókkal és alagutakkal tarkított gyorsforgalmi út épült.
Két új metróvonallal bővült a város hálózata, és egy egysínű vasút is készült a Haneda repülőtérhez. A legnagyobb büszkeségre mégis a nagysebességű vasút, a sinkanszen („új fővonal”) adott okot. A még az 1930-as években megálmodott, akkor az utánpótlás és a nyersanyagok a japán birodalomban való gyors mozgatására szánt hálózat első darabját olyan mérnökök ültették át a valóságba, akik Zero vadászgépek építése során, illetve haditengerészeti rádiótechnikusként összeszedett tapasztalataikat használták fel e cél érdekében. Amikor Tokió és Oszaka között az első vasútvonal 1889-ben megnyílt, az út 16 és fél órát vett igénybe. A „síneken futó repülőgép”, ahogy a japán média előszeretettel nevezte az új vasútat, mindössze négy óra alatt tette meg az utat.
Voltak japánok, akiket felháborítottak az olimpiarendezés költségei, másokat az aggasztott, hogy vezetőik a jó öreg „kenyeret és cirkuszt” módszerrel akarják hatalmukat bebetonozni. Azok az emberek, akik azon a bizonyos 1964. októberi szombaton a tokiói járdát oly’ alaposan sikálgatták, egy avantgárd művészeti kollektíva, a Hi-Red Center tagjai voltak. A csoport egy másik akciója a Sherutā puran (Óvóhely terv) volt, amelynek során önkénteseket – köztük a fiatal Yoko Onót – lemértek, hogy elkészülhessen saját, személyre szabott atomháborús óvóhelyük, amely végül igencsak hasonlított egy koporsóhoz. Az üzenetük: a japánok túlságosan könnyen feladják a valódi politikai beleszólást a prosperitásért cserébe.
Ahogy közeledett a megnyitó napja, azaz október 10-e, a tokióiak tömegesen szoktak rá, hogy éjszaka füldugót használjanak, így keresve enyhülést az éjjelre sem leálló építkezések zajától. Nappal pedig a hatóságok sulykolták a fejükbe az elvárt viselkedési normákat, hogy az országba érkező látogatók a megfelelő képet alakíthassák ki a japánokról. A város kitakarításának záróakkordjaként egy szokatlanul hosszú aszályos időszak után október 9-én jól időzített felhőszakadás zúdult a városra, segítve az előző hetek megállás nélkül zajló építkezései miatt is nagyon poros, szennyezett levegő kitisztulását.
Szertartásos vendégszeretet
Amikor a 75 ezer látogató összegyűlt a Nemzeti stadionban a nyitóünnepségre, úgy tűnt, minden a helyére került. Vadonatúj, csendesen suhanó tömegközlekedési eszközökkel érkeztek, a makulátlanul tiszta tokiói utcákon olyan helyiek segítették őket, akiket alaposan felkészítettek arra, hogyan kell túlzottan is udvariasan angolul útbaigazítást adni. Aztán pedig az olimpiák addigi története messze a legdrágább nyitóünnepségének lehettek szemtanúi, amelyben a csúcstechnológia keveredett az újragondolt japán tradíciókkal.
Voltak kimonók, cseresznyevirágok, krizantémparfüm befújva a stadionbejáratokból, a közelben pedig hagyományos mesterségek és művészetek bemutatója várta a látogatókat. Az oktatásügyi minisztérium jóvoltából pedig sor került fontos japán szimbólumok gondosan megkoreografált visszatérésére is, miután alig egy generációval korábban befeketítette őket a hódító politika és a háború.
A Hinomaru nemzeti zászló – egy vörös korong fehér háttéren –, illetve a Kimigajo, a nemhivatalos nemzeti himnusz elvesztették státuszukat a háború után. Ezek esetében is az olimpia hozta el a megoldást. A Hinomarut a többi résztvevő nemzet zászlójával együtt kitűzték Tokió-szerte, és az olimpia logójának is részét képezte, az öt karika fölé elhelyezve. Ez a logó büszkén díszelgett annak a fiatal amatőr sportolónak, Szakai Josinorinak a mellkasán, aki a nyitóünnepség során felvitte a 160 lépcsőfokon a fáklyát, hogy meggyújtsa az olimpiai lángot.
Szakai azon a napon született, amikor Hirosimára ledobták az atombombát, személyében így egyszerre jelenhetett meg a sport, a pacifizmus, az újjászületés, illetve az a gondolat, hogy a japánok is áldozatai voltak egy szörnyű háborúnak. A Kimigajo csendült fel a stadionban, amikor elengedték a béke fehér galambjait.
Meleg fogadtatás
A hadsereg azzal is igyekezett elnyerni a hazai és nemzetközi közönség bizalmát, hogy tagjai besegítettek a játékok biztosításába, egy alkalommal például egy egész szakasz katonát vezényeltek ki, hogy megtaláljanak egy dohányzacskót, amelyet egy európai herceg elvesztett egy lovaglószám helyszínén. Ez is csak egy – bár kiemelkedő – példája volt annak, hogyan vetették be az omotenashit, a hagyományos japán, semmilyen fáradságot nem sajnáló vendégszeretet a játékok ideje alatt. A házigazdák mindent és még annál is többet megtettek azért, hogy a látogatók csodálatosan érezzék magukat a fényes új városban.
A közvélemény-kutatások és a televíziós nézőszámok azt mutatták, hogy tokiói olimpia megrendezésének erőfeszítései jó befektetésnek bizonyultak. A nyitó- és záróünnepség, illetve a japán női röplabdacsapat elképesztő sikere, amikor a Szovjetunió legyőzésével megszerezték az aranyérmet, rekordnézettségeket hoztak, és a legmaradandóbb emlékeknek bizonyultak, amikor évekkel később erről az időszakról kérdezték az embereket. Külföldön is meleg volt a fogadtatás.
Mindez igen magasra tette a lécet az idénre halasztott 2020-as olimpia számára. Már a Covid19-világjárvány előtt is voltak, akik azon tűnődtek, a mostani Japánnak van-e olyan üzenete, amely időszerűségében és egységességében felnőhet az 1964-es mellé. Először a 2011-es „tripla katasztrófa”, a földrengés, a cunami és a nukleáris baleset utáni újjászületés lett volna az üzenet, később aztán a pandémia legyőzése is belekerült a narratívába, de ez jóval nehezebbnek bizonyul, mint ahogy reméltük.
Az igazság az, hogy a mai Japánnak nincs szüksége egy olyan teljes arculatváltásra, mint 1964-ben volt. Egy sokrétű és rengeteg szempontból kiemelkedően sikeres társadalomnak, amely számtalan módon – tudomány, technológia, nemzetközi segítségnyújtás, diplomácia, popkultúra, divat, gasztronómia és még sok minden mást sorolhatnánk – „beszél” a világhoz, visszalépés lenne, ha néhány egyszerű üzenetre igyekezne korlátozni mondanivalóját.
A BBC History történelmi magazin új, augusztusi számából az is kiderül, melyik volt az a három ország, amelynek részvételét az 1964-es olimpián döntően befolyásolta a politika.
The post Vattapamacsokkal fényesítették Tokió utcáit first appeared on 24.hu.
