A világ kibocsátáscsökkentési céljait jelentősen alááshatja, ha túlságosan támaszkodik a különböző szénkivonó technológiákra. A légkörből történő szén-dioxid kivonó megoldások (Carbon dioxide removal – CDR) egy része elméleti síkon létezik, a meglévők gyerekcipőben járnak, csak kis skálán használhatóak, mégis több ország és óriáscég is irreális mértékben számol ezen technológiai megoldásokkal. Amennyiben nem sikerül ezeket felskálázni, akkor az évtized végére kétszer olyan gyorsan, legalább 70%-kal kellene csökkenteni az éves globális szén-dioxid kibocsátást, hogy esély legyen tartani a Párizsi Megállapodásban foglalt klímacélokat. Szükségünk van a szénkivonó technológiákra, az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) is számol velük, azonban nem szabad, hogy ez abba az illúzióba ringasson minket, hogy meg tudjuk velük spórolni az azonnali és valódi kibocsátáscsökkentést – írja elemzésében a Másfél fok.
Az Imperial College London kutatói friss tanulmányukban hívják fel a figyelmet a még kiforratlan és nem megfelelő léptékben alkalmazható technológiák túlzott szerepvállalására az éghajlatváltozás mérséklésére irányuló cselekvési tervekben. A CDR technológiákra vagy másképp “negatív kibocsátásokra” való túlzott támaszkodás azért problémás és veszélyes, mert ha nem tudjuk őket az éghajlati forgatókönyvekben előrevetített mértékben felskálázni, úgy utólag kell majd szembesülnünk a még radikálisabb és gyorsabb kibocsátáscsökkentés szükségességével.
Ha a CDR-ek megfelelően felskálázásra kerülnének akkor is legalább 30%-os kibocsátás csökkentésre lenne szükség az évtized végére, hogy 66%-os valószínűséggel 2 °C alatt tartsuk a felmelegedés mértékét a század végére. Ha nem, vagy nem olyan mértékben válnak be ezek a technológiák, akkor az említett tanulmány vizsgálata alapján, az évtized végéig globálisan mintegy 70%-os szén-dioxid kibocsátáscsökkentésre van szükség a jelenlegi több mint 35 gigatonna/évhez képest, mely körülbelül 12 gigatonnát jelent évente, hogy lehetséges legyen jóval 2 °C alatt (1,75 °C körül) tartani a hőmérséklet-emelkedést (emellett a többi üvegházgáz kibocsátás csökkentése is elengedhetetlen). Mindezzel azonban csak utólag szembesülnénk, ami tovább csökkenti a mozgásterünket.
Egy másik, a rangos Nature Climate Change folyóiratban publikált kutatás azt vizsgálta, hogy a negatív kibocsátás szorgalmazása miért nem egyenértékű a kibocsátáscsökkentéssel. A nettó nulla kibocsátásra irányuló törekvések azzal számolnak, hogy egy tonna szén-dioxid kivonása egyenértékű egy tonna kibocsátott szén-dioxiddal, vagyis azt feltételezik, hogy az éghajlati rendszer válasza a folyamat irányától függetlenül ugyanolyan mértékű.
A kutatók azonban rámutattak, hogy mivel az éghajlati rendszer folyamatai nem lineárisak, így a szén-dioxid kibocsátás és kivonás esetén a koncentráció változás mértéke aszimmetrikus.
A nettó nulla kibocsátást célzó vállalások egyes esetekben nemcsak jelentős, hanem irreális mértékben támaszkodnak jövőbeni negatív kibocsátásra vagyis még a becsült lehetséges rendelkezésre álló úgynevezett „offset” karbonkrediteket is túlszárnyalják terveikben.
A legrosszabb forgatókönyv felé haladunk
A globális átlaghőmérséklet emelkedés korlátozása 1,5 °C-nál többféle forgatókönyv alapján is megvalósulhat. Ha még csak időszakosan is, de átlépjük ezt a küszöbértéket, úgy valószínűleg szén-dioxid kivonásra is szükség lesz, hogy újra a kritikus érték alatt legyen a melegedés mértéke.
Minél nagyobb mértékben és minél hosszabb időre lépjük át ezt az értéket, annál nagyobb mértékben lehet szükség a szén-dioxid kivonására természetes nyelők, valamint a megkötő és tároló technológiák (CCS) bevonásával.
A szén-dioxid légkörből való kivonása tehát fontos része a nettó nulla kibocsátást célzó céloknak, de nem mindegy, milyen mértékben támaszkodunk rájuk és milyen szerepük lehet a klímavédelmi stratégiákban. A tanulmány írói egy mérleg segítségével szemléltették ezeket az irányokat.
Az első esetben a kibocsátásainknak egyensúlyban kell lennie a fennmaradó karbon-költségvetésünkkel, hogy 1,5 °C körül tartsuk a melegedés mértékét, ellenkező esetben túllövünk a kritikus értéken. A másik három eset ezt az első egyensúlyi megközelítést egészíti ki lehetséges kapcsolódási pontokkal a CDR technológiákhoz. A legkedvezőbb az lenne, ha nem haladnánk meg a rendelkezésre álló karbon-költségvetést, helyette a CDR technológiákat felhasználva biztonságosan a kritikus érték alatt korlátoznánk a melegedés mértékét. A következő esetet mutatja, amikor felkészülünk annak kockázatára, hogy a rendelkezésre álló karbon-költségvetés kevesebbnek bizonyul, mint a becsült érték, így ennek kompenzálására van szükség. A negyedik pedig az országok jelenlegi vállalásait tükröző stratégia, mely esetén jócskán túllépjük a fennmaradó karbon-költségvetést és ezt próbáljuk a jövőben várhatóan elérhető CDR módszerekkel kompenzálni.
Ez a legkockázatosabb, hiszen, ha nem valósul meg a várt technológiai fejlődés úgy jelentősen túllövünk majd a klímacélokban meghatározott értékeken.
A szárazföldi bioszféra és az óceánok – melyek együttesen jelenleg is az emberi kibocsátások mintegy kétharmadát elnyelik – kompenzációs mértéke véges, és az éghajlatváltozás hatására kritikus pontokon átbillenve akár nettó kibocsátóvá is válhatnak. Szükségünk van a különböző szénmegkötő technológiákra, azonban a már most elérhető valódi megoldás a jelenlegi kibocsátáscsökkentési vállalások növelése és azok törvénybe építése, hogy ne csak jól csengő ígéretek legyenek, hanem konkrét megvalósítást vonjanak maguk után.
The post Semmire nem megyünk a szénkivonó technológiákkal first appeared on 24.hu.
