A két világháború közti Magyarországon gombamódra nőttek ki a földből a köz- és lakóépületek, az építési láz pedig a Rákosi-korban is folytatódott, hiszen a sokszor a semmiből születő városokban az ipari munkások számára társasházak, valamint középületek születtek.
A modernizmus, majd a szocialista realizmus jegyeit mutató épületekben első látásra semmi közöset nem fedezünk fel, pedig egy részükhöz ugyanazt az alapanyagot használták: a Franciaországban kifejlesztett bauxitbetont.
Az 1918-ban Ciment Fondu néven forgalomba hozott, az esetek többségében vörösesbarna anyag drágább volt ugyan a ma is használt portlandcementnél, tagadhatatlan előnyei miatt azonban sokan szívesen nyitották nagyobbra a pénztárcájukat:
A mészkő agyag helyett bauxittal való keveréséből születő építőanyagról a franciák már 1927-ben látták, hogy néhány év alatt veszít a szilárdságából, így kisebb-nagyobb statikai problémákat okoz, ezért egyre szűkítették a felhasználási területét, 1943-ban pedig voltaképp be is tiltották, bár előzetes engedély birtokában továbbra is lehetett vele építeni.
A magyar mérnökök minderről azonban nem vettek tudomást, így egy évvel az elsőként óvatosságra intő francia hírek után, 1928-ban a Magyar Általános Kőszénbánya Rt. Tatabánya-Felsőgallán megkezdte a Citadur bauxitcement gyártását, ami a következő negyedszázadban a magyar építőipar meghatározó részévé vált, hiszen új lakóházak, köz- és ipari épületek, háborús bunkerek, védművek, a háború utáni helyreállítás részét képező visszaépítések, illetve a lakáshiányt enyhíteni kívánó ráépítések valóra váltásához hívták segítségül.
A Magyarországon 1942-ig gyártott, de a nagy mennyiségű felhalmozott készlet miatt egészen a Rákosi-kor végéig még felhasznált bauxitcement veszélyeire a hazai vasbetonépítés egyik úttörője, dr. Mihailich Győző (1877–1966) a harmincas években hívta fel először a figyelmet, de szavai nem váltottak ki túl nagy visszhangot, az építkezések ugyanis azonos tempóban folytatódtak.
Az építőanyagot végül a Kádár-érában kezdték komolyan venni: a forradalom után egyre több szakember szólalt fel ellene, 1968-ban pedig megkezdődött a technológiát használó épületek összeírása. Ez azóta is tart, sőt, a házakat rendszeresen megvizsgálják, hiszen a bennük élők vagy dolgozók biztonsága szempontjából ez létfontosságú.
A rendszerváltás évében 2034 épület – köztük 1717 budapesti ház – szerepelt az azóta is bővülő listán, ez azonban nem jelenti azt, hogy ennyi házra leselkedik komoly veszély, hiszen a szerkezetek gyengülése számos esetben lelassult, vagy megállt, így nincs szükség részleges visszabontásra és újjáépítésre, vagy komoly szerkezeti megerősítésre, bár a levegő magas nedvességtartalma vagy egy-egy forró nyár továbbra is ronthat a helyzeten.
Nem minden épület lehet azonban olyan szerencsés, mint a hosszú időn át állványzat mögött rejtőző vízivárosi Csalogány utca 26., vagy a minimális mennyiségű bauxitcementet rejtő fővárosi társai: kitűnő példa erre a Kossuth Lajos tér tőszomszédságában a harmincas évek végén épített, Biarritz-házként ismert épületegyüttes egyik tagja, a Széchenyi rakpart 12/B., aminek néhány héttel ezelőtt indult meg a részleges visszabontása, amit újjáépítés követ majd.
A ház Duna felé néző arca mögött rövidesen persze egy XXI. századi elvárásoknak megfelelő épület születik majd – az építési és bontási engedélykéréseket nyilvántartó Építésügyi hatósági engedélyezési eljárásokat Támogató elektronikus Dokumentációs Rendszerbe (ÉTDR) 2020 őszén feltöltött tervlapok legalábbis erre engednek következtetni.
A három dokumentum egyikén jól látszik a járható lapostető, az üvegezett felnyíló szárnyakkal rendelkező tetőkijárat, illetve a szárazságtűrő növényekkel megtölteni vágyott, kevés gondozást igénylő extenzív zöldtető, ami valószínűsíti, hogy a város egyik legközpontibb telkén álló földszint plusz 7 emeletes, valószínűleg iroda- és lakóházzá alakuló épület más részei sem nélkülözik majd a modern megoldásokat.
A tulajdonos 2018 nyarán első látásra azonosnak tűnő, de egy fokkal közérthetőbb látványterveket is csatolt az engedélykérésekhez. Ezeket megnézve egyértelművé válik, hogy az utcakép megváltoztatása nem szempont, az új épület azonban az azt fedő új vagy a megtisztított eredeti kőlapok miatt nyilvánvalóan jóval világosabb lesz a még felújításra váró szomszédainál:
Öt az egyben
A Kossuth Lajos tér, a Széchenyi rakpart, a Markó utca és a Balassi Bálint utca által bezárt földdarabon álló Biarritz-ház valójában különböző építészek által, több megrendelő felkérésére született, ám a külvilág felé mutatott arcukat egyetlen mérnök, a főváros által ekkor törvényhatósági szakemberként foglalkoztatott Wellisch Andor (1887–1956) alkotta meg.
Az Országház irányából a tömb felé érkezők először az együttes leggyakrabban emlegetett, névadó és egyben legnagyobb tagjával találkoznak: a voltaképpeni Biarritz-házzal, aminek Balassi Bálint utca felé néző sarkán 1938. május 24-én, röviddel az első lakók beköltözése után nyitott meg a Biarritz kávéház, ami az előkelő francia fürdőhelyek atmoszféráját kívánta a Duna-partra varázsolni.
A második világháború azonban rövidesen minden tervet keresztül húzott: hosszú időn át itt főztek a pincében élő lakók részére, akik a német lovaknak a ház márvány előcsarnokába való beköltöztetéséről mit sem tudva rövid ideig úgy gondolták, hogy nem patkócsattogást, hanem szőnyegbombázást hallanak.
A helyzet egyre súlyosabbá válásával a kávéház bezárt, a raktárkészletet pedig a föld alá szorult lakók élték fel, akik Budapest ostroma után jórészt ki is fizették az elvett árut a tulajdonosnak.
A Bauxit Ipari Rt. megrendelésére 1937–1938-ban, a XX. századi ipari építészet egyik alakja, Verő Imre (1899–1973) által tervezett ház persze nem csak erről volt híres, hiszen az 1948–1955 között a Magyar-Szovjet Olaj Társaság (MASZBAL) központjának, egy csecsemőotthonnak, illetve a saját székházzal 1966-ig nem rendelkező Alumíniumipari Tervező Intézetnek (ALUTERV) is otthont adó épület valódi luxusbérház volt: a két bőrüléssel felszerelt, csiszolt üvegtáblával díszített liften át elérhető lakásokból az ablakok, illetve erkélyajtók fakeretébe épített szellőzökön át egy központi elszívórendszer szippantotta ki a dohányfüstöt, illetve a használt levegőt.
A szintén hétemeletes szomszédok ennél egyszerűbb lakásokat, illetve belső tereket rejtettek, ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy cikkünk témája, a fakereskedő Kolos Emil és orvos testvére, dr. Kolos István vagyonából, a sokat foglalkoztatott Fried Miksa tervasztalán született ház (1937–1938) eddigi nyolcvanhárom éve várostörténeti vagy épp történelmi szempontból teljesen érdektelen lenne.
Viharos évtizedek
Emil faipari cége, az Arbor Faforgalmi Vállalat Kft. 1937 novemberében már a félkész épületben működött, a munkák befejezése után pedig az Encián-turisták nevű természetjáró csoport központja költözött az egyik lakásba.
Szokatlan hely volt ez egy hasonló csoportnak, főleg, hogy a ház különböző emeletein a felső tízezer tagjai – köztük Vértes Vilmos, a Magyar Általános Kőszénbánya Rt. vezetője, illetve az Ítélőtábla elnökeként működő Dr. Láng-Miticzky Ernő – éltek, az egyik két szoba-hallos lakásban pedig a legendás színésznő, Turay Ida (1907–1997), illetve férje, a kétszeres József Attila-díjas színműíró és kabarészerző, Békeffi István (1901–1977) töltötte a napjait.
A művészházaspár lakása, illetve életvitele a háború derekán sem volt épp hétköznapi – derül ki a Függetlenség (1942. júl. 5.) című lapból. A riporter beszámolója szerint a falakat az őt egy ajtóra szerelt gyűrűhintán fejjel lefelé lógva fogadó színész édesapja, a festőművész Turmayer Sándor (1879–1953) képei borították, a szobákat pedig muranói és kínai vázák, lámpák, perzsa imaszőnyegek, „feltűnően szép szobrok”, illetve egy kis székely fakereszt mellett egy kvarclámpa töltötte meg, amit Turay minden vendégén előszeretettel használt („mesterséges napfény nélkül nálam senki sem távozik”), de egy furcsa szokását is megosztotta:
Ha valaki nagyon dicsér valamit, letérdelek előttük és könyörgöm, hogy fogadják el tőlem ajándékba. Tudom, hogy ez eredetileg japán szokás, de ott ezt úgy alkalmazzák, hogy ha a vendégnek mégis eszébe jutna komolyan venni a házigazda szíves felajánlását, lefelé menet az inas kiveszi a kezéből és mindenféle tolvajnak elmondja. Nálam ilyen nincs, már csak azért sem lehet, mert nincs inasom, sem szobalányom, sem komornám, hanem csak bejárónőm van.
A Budapest ostroma alatt súlyos sérüléseket nem szenvedő ház egyik tulajdonosa, Dr. Kolos István még 1944 júliusában elhunyt, így a házat már csak testvére, Emil tartotta kézben.
A férfi a lakások egyikét 1945–1946 fordulóján az Amerikai Katonai Missziónak adta bérbe, két évvel később, 1948 januárjában pedig a teljes épületet eladta az amerikai államnak.
Az adásvételhez a Minisztertanács hozzájárulására is szükség volt, a ház negyedét ekkor ugyanis már a kincstár tartotta kézben. Az engedély megszerzése meglepő módon semmiféle ellenállásba nem ütközött az állam részéről, pedig a magyar-amerikai viszony ekkor már gőzerővel tartott az abszolút mélypont felé, sőt, ennek részben épp ez a ház volt az oka.
Itt lakott ugyanis az Associated Press hírügynökség tudósítója, Jack Guinn, aki a vád szerint több magyar állampolgárral – köztük a Tanácsköztársaság utáni első belügyminiszterként, majd a szociáldemokrácia két világháború közti hazai vezetőjeként nemzetközileg is jegyzett Peyer Károllyal (1881–1956), illetve tisztviselőkkel – együtt Magyarország belső ügyeiről informálta a titokzatos megbízóit, a magyar kormány által hazugnak tartott cikkeket elhelyezve az amerikai sajtóban, sőt, az emigrálni vágyó magyarok külföldre szöktetéséből is kivette a részét.
A Peyer-ügyként ismertté vált bírósági hercehurca fejleményeiről az országos és fővárosi lapok egyaránt beszámoltak: a Világosság (1947. nov. 5.) néhány amerikai szalagcímet is idézett, amit Guinn és társai számlájára írtak – „Vér folyik Budapest utcáin”, „Sztrájkolnak a parasztok”, „Egy párt lesz Magyarországon” –, de az amerikairól is lesújtó véleménnyel volt:
kormányfogadásokon, konferenciákon italos állapotban jelent meg, és nem egyszer előfordult, hogy a lábait feltéve az asztalra, közbotrányt okozva kritizálta a magyar kormányintézkedéseket. Az ő tudósításai alapján jelent meg a legtöbb hazug hír Magyarországról. Ő látja el hamis hírek tömegével az amerikai hadsereg bécsi napilapját. A legbizalmasabb kapcsolatokat tartotta fenn a kémkedésben, és hazug hírek terjesztésében részt vett letartóztatottakkal, és ő volt az, aki rágalmazó híranyagokat hiánytalanul külföldre juttatta és elhelyezte a demokráciát gyalázó külföldi sajtóorgánumokban. Nagy Ferenccel bizalmas kapcsolatot tartott fenn, annak szökése után is állandó levelezést folytatott vele.
A cikk mindemellett arra is kitért, hogy Peyer konkrétan a teljes rendszer megdöntésére készült, ezt pedig „az amerikai fegyverekkel felszerelt nyugati nyilas csapatok élén” kívánta volna megtenni.
A másfél éven át húzódó koncepciós per végén a magyar állampolgárságú vádlottakat különböző hosszúságú börtönbüntetésre ítélték, az amerikai tudósítót pedig örökre kiutasították az országból. A büntetés elől többen külföldre menekültek, ám a lapok szerint a CIC (Civil Information Corps, a CIA elődje) ügynökeként működő Guinn még 1950 végén is a házban lakott.
Az ügy nemzetközi visszhangja rengeteget ártott Magyarország megítélésének, hiszen Peyer miatt az egész világ foglalkozott a fejleményekkel, ezeknek köszönhetően pedig nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarországot maga alá gyűrte a kommunizmus, a szociáldemokrata párt összeroppantását pedig előbb az egypártrendszer kiépítése, majd a rettegéssel teli évek követték.
A Kádár-korban lassan egyre lazábbá váló szocializmusban a ház továbbra is amerikai tulajdonban maradt, a helyzet pedig a rendszerváltás után sem változott meg. Újbóli magyar kézbe kerüléséről először 2007-ben esett szó, amikor Göncz Kinga külügyminiszter, illetve az Egyesült Államok budapesti nagykövete, April H. Foley aláírtak egy ingatlancsere-megállapodást, aminek értelmében az épület a Táncsics Mihályt, Kossuth Lajost, Wesselényi Miklós bárót, illetve Jókai Mórt is rabként látott Táncsics Mihály utca 9.-cel, illetve a Béla király út 1.–3.-mal együtt a magyar félhez kerül, ami cserébe két és fél milliárd forintért felújítja, majd átadja az amerikai nagykövetség mellett álló két bécsi szecessziós épületet (Szabadság tér 10. és 11.).
A munkák az amerikai biztonsági protokollok változásai, a közbeszerzések tágas határidői, illetve az első kivitelező csődbe jutása miatt éveket csúsztak, így a valódi tulajdonoscserére csak 2014 júliusában került sor.
Kérdés, hogy az állam milyen célt szánt az Országháztól alig néhány lépésnyire álló ingatlannak, az azonban hamar biztossá vált, hogy a háború utáni lakásmegosztásokat megúszó tizennyolc lakásos ház gépészetileg nincs túl jó állapotban, a bauxitbetonos falazat pedig még jóval nagyobb veszélyt tartogat, így felújítása nem feltétlenül lesz egy sétagalopp.
A tulajdonosi jogokat gyakorló Magyar Nemzeti Vagyonkezelő 2016-ban az eladás mellett döntött, arra azonban talán nem számítottak, hogy az alig hétszázezer forinttal a közel másfél milliárdos (1 455 795 000 forint) kikiáltási ár felett fog elkelni.
Ebben nyilvánvalóan közrejátszott az árverési leírás is, ami felhívta a figyelmet a várható költségekre:
[…] az épület jelen állapotában nem használható. A feltárások után […] tartószerkezetét meg kell erősíteni.
A fentebb bemutatott, a Matolcsy-unokatestvér Szemerey Tamás által vezetett, 2019-ben bedőlt NHB Növekedési Hitel Bank Zrt. ismeretlen összegű, 900 milliós jelzálogjog-bejegyzést igénylő (ezt 2019 végén a Gránit Bankra jegyezték át) hiteléből megvalósulni vágyó tervek szerint az épületnek tényleg ez lett a sorsa: a födémig való visszabontása, illetve a szerkezet megerősítése most is folyik, kérdés azonban, hogy mi történt a belsőben lévő esetleges értékekkel.
A helyszínen készült fotóink mindenesetre nem ígérnek túl sok jót, biztosan állíthatjuk, hogy rövidesen egy teljesen új épület születik a területen.
Messzire vezető szálak
Az új tulajdonos személye mellett sem mehetünk el szó nélkül, hiszen az MNV honlapja szerint 1 456 495 271 forintért gazdát váltott ház a Földhivatali Információs Rendszer szerint 2017 februárjában a Beta Tower Ingatlanbefektetési és -hasznosító Kft. tulajdonába került, aminek hátterében a NER ismert alakjai, illetve azokkal összefüggésbe hozható, kevéssé ismert vállalkozók bukkannak fel.
A 2010-ben alapított cég az elmúlt egy évben kétszer is áthelyezte a székhelyét, így ma a Hercegprímás utca egyik házának félemeletén működik, ugyanott, ahol a Cretum-csoport, illetve az Editus Befeketetési Alapkezelő.
De kanyarodjunk vissza a Beta Towerhez, ami a Duna-parti lakóház átvétele után előbb tőkeemelést hajtott végre (3-ról 5,8825 millió forintra), majd ügyvezetőt és tulajdonost is cserélt: hátterében a PROFUND Investments Ingatlanfejlesztő Alap, illetve az ALCH-IMMO Befektetési Zrt. jelent meg, egyedüli ügyvezetője pedig Papp Ádám.
Mindebből akár arra is következtethetnénk, hogy ma már egészen más körök irányítják a céget, pedig szó sincs ilyesmiről: a Profund mögötti, már említett Editus Alapkezelőt ugyanis a Beta Tower alapítás utáni ügyvezetője, a Rogán Antal által kitalált lakáslottóval, illetve a koronavírus-járvány miatt felesleges mennyiségben rendelt lélegeztetőgépek raktározásával jókorát szakító Carion résztulajdonosaként is ismert Kornis Gábor vezeti, Papp pedig igazgatósági tagként vesz részt a cég munkájában.
Az ALCH-IMMO egy fokkal komplexebb történet: 2017-es alapítása után ugyanis két évig egy, a marokkói Rabatban bejegyzett MONFALCONE Industries srl. állt mögötte, amitől a miskolci ZEMPLÉN RENT Szolgáltató Kft. vette át a stafétát. A borsodi kft. tulajdonosa 2020-ig DRJu. Ilko Attila volt, azóta pedig az ő kezében lévő CINEMA-HOTEL Zrt. gyakorolja a vezetői jogokat.
A cég, illetve a férfi neve áprilisban egy évek óta zárva tartó fonyódi terület fejlesztésére adott jókora összeggel kapcsolatban bukkant fel: a Magyar Turisztikai Ügynökség kempingfejlesztési programjából a vízparti telket kézben tartó FND Kemping Kft. 800 millió forintot kapott. Az FND mögött egy köztes (korábban a Fidelitas ózdi elnöke, Hevér Kristóf által vezetett) cégen át a Cinema-Hotel áll.
A részleteket homály fedi
A projekt részleteit egyelőre homály fedi: nem tudni, hogy lakó-, iroda- vagy épp vegyes célú épület születik-e a Széchenyi rakparton, ahogyan azt sem, hogy melyik építésziroda szignózta a terveket. Az ÉTDR-ben elérhető, fentebb bemutatott 2018-as látványtervek, illetve 2020-as tervlapok jó eséllyel a valóban megvalósuló utódot mutatják, változásokra azonban lehet számítani. Kérdéseinket a Beta Towernek is megpróbáltuk feltenni, az OPTEN céginformációs adatbázisa szerint a kapcsolattartás azonban 2016 óta egy @carion.hu végű, mára megszűnt e-mail címen át lehetséges, így levelünket a Carion, az Alch-Immo, illetve az Editus különböző elérhetőségeire is eljuttattuk, válasz azonban sehonnan sem érkezett.
The post Félig lebontanak, majd újjáépítenek egy házat a Parlament mellett first appeared on 24.hu.
