Amikor hazaindultam a munkából, a feleségem már jó előre figyelmeztetett a telefonban: kolbász helyett megint virslivel lesz a rakott krumpli. Jeruzsálemben egyszerűen képtelenség tisztességes kolbászt kapni, majd hozatunk Pestről valamikor, szóval nem lesz az igazi, de mire hazaérek, szerinte kész lesz. Úgyhogy már azelőtt tudtam, hogy baj lesz, mielőtt beléptem volna az ajtón.
Jó lesz, teljesen jó lesz, nagyon finom. Köszönöm
– mondtam bizonytalanul, és nekiálltunk enni.
Az ablakunkból rendszeresen beszűrődik a főút zaja, így a mentők és a rendőrök 15-20 percenkénti szirénázása általában szinte fel sem tűnik, de az egyik most kicsit másképp szólt: a hang frekvenciája másodpercekig ugyanolyan mély volt, nem értettem, miért nem változik a hangmagasság, és miért nem gyorsul az ütem. A feleségem kinyitotta az ablakot és közölte:
Szerintem ez légvédelmi sziréna.
A lépcsőházban ekkor már elkezdtek szállingózni a lakók, így a lányomat papucsostul a karomba vettem, és lementünk két emeletet. Az a szabály, hogy ilyenkor a fal mellett kell állni, hiszen ha ne adj’ isten eltalálná a házat a rakéta, itt kisebb eséllyel sérülhetünk meg.
A lakók közül senki nem esett pánikba, kicsit persze csodálkoztunk, hogy ez mégis hogy történhetett meg, de a ház pénzügyeiért felelős lakónak még ahhoz is volt ereje, hogy a lépcsőfordulóban – szelíden és sűrű elnézések közepette – figyelmeztessen az elmúlt négyhavi közös költség mielőbbi rendezésére. A házmester végül jelezte, hogy mehet mindenki vissza a lakásába, az óvóhelyet kinyitja, ha úgy alakul majd, hogy menni kell, akkor menjünk. A lányunknak elmagyaráztuk, csak a szomszédokkal akartunk röviden találkozni, de a bulinak vége, a vacsora folytatódik.
A híradásokból néhány perc után kiderült, hogy egy Gázából kilőtt rakéta, ami valahol a külterületen földet is ért, Jeruzsálemet vette célba.
De az este itt még nem ért véget: a bevásárlás közben ért a telefon a magyar barátomtól, hogy kinn vannak a piacon, és az egyik bárban éppen most isznak egy sört. Ma délelőttös volt, ráér, jöjjek már én is. „Figyelj, én most fáradt vagyok, meglátom, majd visszahívlak” – ilyen és ehhez hasonló kamu dumákkal próbáltam terelni témát, de Josua hajthatatlan volt. „Meg különben is, volt egy légiriadó, ezt azért megbeszélném otthon” – tettem hozzá.
Hagyd a fenébe a rakétát, nem lesz több, az élet megy tovább, majd hívj, ha elindultál!
Mikor a feleségemnek bedobtam a témát, hogy ezek az izraeliek milyen hülyék, hogy még ilyenkor is képesek a Mahana Jehuda egyik kocsmájában ülni, a legnagyobb megrökönyödésemre csak ennyit mondott: „Figyelj, szerintem menj el nyugodtan, régen találkoztatok, de ne maradj sokáig, mert reggel fáradt leszel.”
Jeruzsálem Napja volt, a város újraegyesítésének ötvennegyedik évfordulóján a város élt és ünnepelt, és bár a központi pályaudvartól nem jártak a villamosok, az emberek teljes természetességgel sétáltak a villamos vonalán.
„Mose írta Whatsappon, hogy a Hamasz este kilencre is ígért egy rakétát, de már lassan negyed tíz, hol késnek?” – méltatlankodtam. Josua kortyolt egyet a söréből, majd hozzátette: „Szerintem ma már nem fognak lőni, csak kamuztak, hogy elrontsák a kedvünket. Kérsz még egyet?” Később még ettünk egy pizzát, és nagyjából két óra múlva elváltunk. „Jó volt látni, de megy a buszunk, menjünk haza” mondtam Josuának, aki elkísért a megállóig. „Jó volt látni, de remélem, hamarabb találkozunk, mint a legutóbbi alkalom óta!” – válaszolta, majd hozzátette:
Vigyázz magadra, és bármikor felhívhatsz, ha csak úgy érzed, dumálni akarsz!
A fenti történet azért is tanulságos, mert még sok izraeli is nehezen tudja elképzelni, hogy – az ország déli és középső részével, valamint számos vegyes összetételű várossal ellentétben – Jeruzsálemben szinte teljes a nyugalom.
Csakhogy kicsit értsük a kontextust és – a sokadik elemzés igénye nélkül – tágabb keretbe helyezzük a történéseket: Izraelben nagyjából két hónapja megindult az élet a Covid-járvány után, Jeruzsálem újra elkezdett pezsegni. A bevásárlóközpontok és az éttermek végre kinyitottak, a diákok visszatértek az iskolába, és a hotelek is jelezték, tárt karokkal várják – az egyelőre csak belföldről érkező – turistákat. Ebbe a „felfelé” ívelő időszakba robbant be május elején a meroni tragédia – amelyben 45 ember taposta egymást halálra, és amelyhez fogható tömegszerencsétlenség még nem nagyon volt az ország történetében –, majd a tapuachi merénylet – ott egy 19 éves jesiva tanulót lőtt le a kocsijából egy konszolidált, kétemeletes családi villában lakó, többgyermekes palesztin lakos.
Továbbá a március végi választások eredményeként az ország politizáló közvéleményét erősen foglalkoztatta, hogy a mérleg nyelvévé váló Ra’am arab párt miként formálhatja át rövid- és középtávon az izraeli politikát, és esetleges kormányzati szerepük milyen hatással lehet az arab állampolgárok életére. A kirobbant kelet-jeruzsálemi zavargások azonban a koalíciós tárgyalásokat is befagyasztották.
Számomra úgy tűnik, hogy az elmúlt hét történései alapján az izraeli közvéleményt leginkább foglalkoztató – a végkimenetel szempontjából akár hosszú távon is precedens értékű – fejlemény azokhoz a vegyes összetételű városokhoz kapcsolódik, amelyek az államalapítás óta az zsidó-arab együttélés mintájának számítottak, és ahol most elszabadult a pokol. Akko, Haifa, Ramla, Lod felmérhetetlen anyagi és lelki károkat szenvedett, egyelőre beláthatatlan következményekkel.
Visszatérve Jeruzsálemhez: engem különösen meglepett, hogy miközben nyugtalanító hírek érkeztek az óváros arab negyedéből, másnap este a zsidó negyedben teljes nyugalom volt. Nem voltak úttorlaszok, betontömbök, gépfegyveres rendfenntartók, és mindössze két, korlátot támasztó izraeli egyenruhást láttam a bazársor előtt, illetve három biztonsági őrt a Siratófal bejáratánál. Az mindenképpen feltűnő volt, hogy a konfliktus első napjaiban valamivel kevesebben voltak az utcákon, így a város is alacsonyabb hőfokon égett, illetve többek véleménye szerint az óvárosban tett sétám is jóval kockázatosabb volt más, nyugodtabb napokhoz képest.
Albérletünk Jeruzsálem déli részén – Baq’a, a Német kolónia és Talpiyot városnegyedek találkozásánál található, ahol a környék maga a nyugalom szigete. Itt – a fent említett településekkel szemben – ugyan nincsenek etnikailag vegyes összetételű házak, de Talpiyotban kifejezetten sok arab lakik, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy ramadán idején meghatározott napszakokban egyes főutak teljesen le voltak zárva az autóforgalom elől. Ablakunkból tisztán ráláthatunk a mára már sétálóutcává és bicikliúttá átalakított régi vasútvonalra, ahol zsidók és arabok vegyesen járnak-kelnek: sportolnak, kutyát sétáltatnak vagy egyszerűen csak sétálnak.
A környék kisebb-nagyobb üzleteiben és boltjaiban zsidók és arabok együtt dolgoznak, és bár nem végeztem tudományos alapú megfigyelést, de úgy érzékelem, hogy a kiszolgáló személyzet és a bolti alkalmazottak inkább az utóbbiak közül kerülnek ki. A környék minden szempontból integráns része a városnak, ahol normálisan, konfliktusmentesen élnek egymás mellett az emberek. Nem szeretném túlidealizálni a helyzetet, mindössze azt kívánom érzékeltetni, hogy
Az elmúlt napok és hetek fejleményei kapcsán mindenképpen érdemes még szót ejteni a közösségi szolidaritás erejéről. Az izraeli társadalom abban az értelemben mindenképpen „törzsies”, hogy a különböző ideológiai, vallási és egyéb csoportidentitások – egy európai országhoz képest – jóval markánsabban jelennek meg a társadalom szövetében. Ez a jelenség – különösen a bevándorlóknak – sokszor nagy kihívást jelent, ugyanakkor ebből az is következik, hogy az ilyen feszültebb időszakokban az egyén számára a közösség erejébe vetett bizalom adhat támaszt és önbizalmat. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a lakókörnyezetünkben szinte egy-két napon belül kialakult egy nagyjából 50 fős online csoport, amelynek tagjai vállalták, hogy a lehetőségeikhez mérten ideiglenesen befogadnak olyan, veszélyzónából érkező párokat és családokat, amelyek ezt igénylik. Így esett meg, hogy számos többgyermekes család az ország déli és középső részéből számukra addig ismeretlen jeruzsálemi családoknál tölthettek el néhány szirénamentes napot.
Hogy rövid távon milyen lezárása és hatása lesz a harcoknak? Egyelőre senki nem tudja, de a társadalom túlnyomó többsége értelemszerűen az erőteljes katonai válaszcsapás híve, és nem elégszik meg félmegoldásokkal. Az izraeli katonai reakció intenzitása állítólag a Hamaszt is meglepte, így az iszlamista terrorszervezet már az első napok után tűzszünetért lobbizott. A legfrissebb hírek szerint az ország déli részében már kicsit nyugodtabb az élet, vagyis kevesebb a rakétatámadás, és kezd normalizálódni a helyzet.
Csak remélni lehet, hogy ez így is marad.
The post „Hagyd a fenébe a rakétát!” – így éltük túl a jeruzsálemi bombatámadásokat first appeared on 24.hu.
