Március 24-én vált elérhetővé a Netflixen Ali Tabrizi dokumentumfilmje, a Seaspiracy, ami magyar felirattal is megtekinthető. A film producere az a Kip Anderson, aki a 2014-es Cowspiracyt és a 2017-es What the Health-t rendezte – mindkét film a növényi alapú diétát népszerűsíti, és bár a közönség tetszését elnyerték az alkotások, rengeteg szakmai bírálat érte őket elfogultságuk és téves megállapításaik miatt.
A Seaspiracy Anderson korábbi munkáihoz hasonlóan rendkívül hatásos, ugyanakkor szélsőséges álláspontot képvisel, és számos vitatható vagy hamis állítást sorakoztat fel. Ennek ellenére a film fő üzenete nagyon is valós: a halászat, jelenlegi formájában legalábbis, nem fenntartható.
A műanyagtól a veganizmusig
A Seaspiracy Tabrizi útját és nyomozását követi. A rendező és narrátor meggyőződéses környezet- és természetvédő, illetve vegán, elmondása szerint gyermekkora óta rajong az óceánokért. Tabrizi eredetileg a tengerek káprázatos világát akarta a nézők elé tárni, de hamar kiderült számára, hogy nem a szépségekre, hanem a problémákra kell fókuszálnia. Olyan problémákra, amelyek közvetve ránk is hatnak, hiszen egészséges bolygó nem létezhet egészséges óceánok nélkül.
A rendező a műanyagszennyezéstől a delfin- és bálnavadászaton át a pusztító halászati praktikákig átfogóan mutatja be a témát. A Seaspiracy középpontjában fenntarthatatlan halászatunk áll, ami nemcsak környezetszennyezéssel és a halpopulációk csökkenésével jár, de a járulékos fogások révén más állatokat is fenyeget, roncsolja a tengeri ökoszisztémákat, ezer szállal kapcsolódik a korrupcióhoz és a szervezett bűnözéshez, emberi életeket tesz tönkre.
Tabrizi szerint a fenntartható halgazdálkodás nem megvalósítható, az erőszakos iparág világszerte károkat okoz a természetnek és saját fajunknak egyaránt, a tengeri táplálékok fogyasztása messze nem olyan egészséges, mint sokan gondolják, a halak pedig meglepően összetett érzelmekkel rendelkeznek. A Seaspiracy közel 80 perc után arra a konklúzióra jut, hogy az egyetlen megoldást az jelenti, ha elhagyjuk a tengerből származó, állati eredetű ételeket.
Tabrizi megdöbbentő képsorokkal, adatokkal és nyilatkozatokkal tárja fel az óceánok feldúlását. A végeredmény letaglózó, nem csoda, hogy a Seaspiracy hamar a Netflix legfelkapottabb filmjei közé került, és valósággal megszállta a közösségi oldalakat – hatására még hírességek is bejelentették, hogy felhagynak a halevéssel.
Egy oknyomozás nem így néz ki
Érdemes leszögezni, hogy a Seaspiracytől nagyon messze áll a pártatlanság – ez persze a téma felkavaró voltából adódóan nem is feltétlenül baj. Ami viszont ennél is jóval problémásabb: rengeteg hamis információt tartalmaz. A hitelesség rendkívül fontos lenne egy ilyen, nagyon is fontos problémát bemutató alkotás esetében – az ügy elkötelezett híveinek kifejezetten bosszantó lehet, hogy a rendező ennyi amatőr támadási felületet hagyott.
A film több megszólalója utóbb felhívta a figyelmet, hogy mondataikat kiragadták a szövegkörnyezetből, és csak a Tabrizi elbeszéléséhez illeszkedő állításokból válogattak, teret sem adva a cáfolatoknak. Olyan nyilatkozó szervezet is akad, amely szerint a stáb egyenesen zaklatta az alkalmazottakat. Christina Hicks, a James Cook Egyetem környezetvédelmi szakembere kijelentette, hogy kellemetlenül érzi magát, amiért látható a filmben.
A film több részlete torzít, arról például nem tesznek említést, hogy a Tabrizi által élesen kritizált, a delfinek védelmét célzó tonhalhalászati programnak köszönhetően több mint 95 százalékkal csökkent a járulékos fogásként elpusztult delfinek száma. Bár még mindig sok a tennivaló, a program határozottan eredményesnek tűnik.
Tabrizi munkáját nem csupán a megszólalók, hanem független óceánvédelmi szervezetek, illetve a tudományos közösség is sokat kritizálta. Bryce Stewart, a Yorki Egyetem ökológusa a film ellentmondásaira hívta fel a figyelmet, Twitter-oldalán azt írta, az alkotás több kárt okoz, mint amennyi hasznot hoz.
A Seaspiracy egyik kulcsadata az, hogy ha a halászat a jelenlegi ütemben folytatódik, 2048-ra nem marad hal a világ óceánjaiban. Ez a megállapítás egy olyan 2006-os tanulmányon alapszik, melynek szerzője később maga is elismerte tévedését – az előrejelzés módszertani hibái miatt szakmai körökben meglehetősen hírhedt. Hasonló módon a nagy csendes-óceáni szemétszigetre és a halászati felszerelésekre vonatkozó kijelentés is támadható, eszerint a szemétszigetet 46 százalékban halászati hulladékok alkotják. A hivatkozási alapot jelentő tanulmányban nem szerepel ilyen megállapítás, hiszen a kutatók csak a felszínen lebegő hulladékok tömegét mérték fel. Hibás a korallpusztulás bemutatása is: a folyamat valóban súlyos gondot jelent, de bizonyítottan a környezeti átalakulás idézi elő, nem a halászati praktikák.
A kutatók többsége abban is egyetért, hogy Tabrizi állításával ellentétben létezik fenntartható halászat. A filmben bemutatott Marine Stewardship Council (MSC) szerint a chilei tengeri sügér esete is igazolja, hogy megfelelő intézkedések mellett még a kihalás szélére sodródott élőlények is megmenthetőek.
Van, aki számára nincs alternatíva
A Seaspiracy temérdek olyan részletet tár fel, ami egy átlagember számára nem nyilvánvaló. Az a narratívája, amely szerint a mainstream tudomány és média hallgat a halászattal kapcsolatos aggodalmakról, ugyanakkor nem igaz. Tény, hogy az utóbbi évek környezetvédelmi hírei a műanyag szívószálaktól voltak hangosak, az egyszer használatos műanyagok korlátozása azonban szimbolikus jelentőségű: éppen azt bizonyítja, hogy az egyén óriási hatást képes gyakorolni a döntéshozókra.
Visszás az is, hogy a Seaspiracy a végére egy konkrét, növényi alapú élelmiszereket gyártó vállalatot népszerűsítve kvázi reklámba csap át – a mondanivalót többek között az áltudományossággal is vádolt vegán orvos, Michael Klaper támasztja alá. Ez nagyon közel áll ahhoz az összeférhetetlenséghez, amit a film úton-útfélen felró a különböző óceánvédelmi csoportoknak.
Az egyik, mindvégig észlelhető hiba az, hogy a narratíva kizárólag a nyugati ember világához van igazítva. Kiderül ugyan, hogy a fejlett országok is nagyban hozzájárulnak a tengerek tönkretételéhez, a fő bűnös valahogy mégis Japán, Hongkong, Kína és Thaiföld, míg a tengerek bajnokai túlnyomó részt nyugati aktivisták. Tabrizi szerint jelenleg a legjobb megoldás a veganizmus, azt viszont figyelmen kívül hagyja, hogy százmilliók számára az óceán olyan táplálékot és megélhetést biztosít, amit nem lehet egyik napról a másikra pótolni. Számukra egyelőre nincs más alternatíva – egyetlen, globális közösséget alkotva viszont segíthetnénk nekik a fenntarthatóság elérésében.
Nem tudósoknak készült
A film egy, az átlagos hírfogyasztó számára kevéssé ismert, de nagyon is fontos témát göngyölít fel, kár, hogy az elfogultság sokat ront az összképen. A fenti hibák, ellentmondások a kérdésben jártasabb nézők számára szembetűnőek, sokan azonban – érthető módon – nem elég tájékozottak ahhoz, hogy kellő kritikával fogadják a Seaspiracyt. A film kicsit mintha ezt is próbálná kihasználni.
A kérdés az, hogy az alkotás extremitása mekkora gond természet- és környezetvédelmi szempontból. Tabrizi nem tudósok számára készített filmet, hanem olyan átlagos, fejlett országokban élő polgároknak, akik fogékonyak a hasonló témákra. A rendező utóbb maga is megerősítette, hogy nem az élelmiszer-bizonytalansággal küzdő közösségek jelentik a célközönségét.
Az óceánok valóban óriási fenyegetésnek vannak kitéve, és tényleg túlhalászati krízissel nézünk szembe, amely súlyos társadalmi következményeket is maga után von. 2048-ra a mostani tempóban bizonyosan nem fognak kipusztulni a halak, de változások nélkül a tengeri élővilág felborulhat 2100-ra vagy 2150-re – valamikor.
Ha a film hatására csak a nézők töredéke változtat életmódján, csökkentve az ökológiai lábnyomát, a halászati válság pedig – a klímaváltozáshoz hasonlóan – beépül a mindennapi közbeszédbe, Tabrizi mint aktivista, máris komoly sikert ért el.
Étrendünk átalakítása üdvözlendő, hasznos, és minden bizonnyal fontos része lesz a megoldásnak. Azt ugyanakkor ne gondolja senki, hogy a veganizmussal vagy akár a tengeri táplálékok elhagyásával önmagában orvosolhatjuk a világszintű problémát. A Seaspiracy fel sem veti, hogy az óceán felelőtlen kihasználása csak akkor állítható meg, ha az érintett országokat, vállalatokat, tömegeket nem megbélyegezzük, illetve megbüntetjük, hanem bevonjuk a megoldás folyamatába.
Van remény
A film végén a legendás tengerbiológus, Sylvia Earle azt mondja, senki sem képes mindenre, de mindenki képes valamire. Tabrizi sajnos csak egy egyszerű, önmagában édeskevés tennivalót ajánl fel: az állati eredetű ételek elhagyását.
Az, hogy a veganizmus lenne a legjobb megoldás, nehezen vehető komolyan, amíg nemhogy az alultápláltság által sújtott régiók, de a fejlett területek lakói is csak elvétve hajlandók változtatni az étrendjükön a környezet érdekében. Arra, hogy a Seaspiracy és a hozzá hasonló alkotások révén ez belátható időn belül megváltozzon, nincs sok esély.
Sokkal valószínűbb, hogy igazán hatékonyak a különböző módszerek kombinálásával leszünk. Az egyik kézenfekvő, bárki által könnyen megvalósítható feladat, hogy nyomást helyezzen a döntéshozókra. Ahogy a globális felmelegedés kapcsán is látható, a környezet- és természetvédelmi kérdések képesek meghatározni a közélet irányát, az állampolgárok ily módon, még ha lassan is, de komolyan befolyásolhatják a világ alakulását. Persze életmódbeli változtatásokra is szükség lesz, ha élhető világot akarunk örökül hagyni.
Seaspiracy, 2021, 89 perc. 24.hu értékelés: 6/10. Elérhető a Netflixen.
The post Dühítő hibáktól hemzseg a Netflix új dokumentumfilmje first appeared on 24.hu.
