A középkori Gercse helyén, illetve attól nyugatra a XVIII. század hajnalán kialakult Kaltenbrunnen (Hidegkút) a mai Németországból és Ausztriából született telepeseknek köszönhetően néhány évtized alatt nyüzsgő kistelepüléssé vált. Budapest 1873-as megszületése utáni évtizedekben a lakosság nemzetiségi aránya egyre gyorsabban átalakult, hiszen a kertvárosba vágyók itt építettek maguknak békés otthonokat – az 1900-as népszámlálási adatok szerint még 88 százalékban német nemzetiségű településen 1910-ban már csak 77, 1920-ban 57, 1930-ban pedig alig húsz százalék volt a német anyanyelvűek aránya.
Az ekkor már közel hat és félezres község addigra kinőtte a temetőjét (ennek helyét ma a Mosbach park foglalja el), az elöljáróságot pedig már 1928 óta foglalkoztatta egy új temető megnyitásának gondolata, aminek leendő helyében gyorsan meg is egyeztek: a Solymár felé vezető út melletti területet szemelték ki erre a célra, hiszen úgy gondolták, hogy
A Pesthidegkúti Helytörténeti Kör által létrehozott Hidegkúti Históriák szerint megkezdődtek a tárgyalások a területet kézben tartó Vári Szabó Elemérrel, 1933-ban pedig megvásárolták a mai Temető és Véka utcák találkozásánál lévő, hét holdnál valamivel nagyobb területet, de a sírkert nem tudott azonnal megnyitni.
Ennek oka a megyei tiszti főorvos által meghatározott szigorú szabályrendszer volt, aminek betartását a főszolgabírói hivatal ellenőrizte. Az engedély végül 1936-ban érkezett meg, a zsidóknak külön parcellát biztosító sírkert kialakítása azonban a háború végéig húzódott, hiszen a tereprendezési és szabályozási terveket, az úthálózatot, a ravatalozót és a temetőőri lakást is megálmodó pesthidegkúti mérnök, Merényi Ferenc rajzai csak lassan váltak valósággá:
A temető kapuját 1940 óta a helyi szobrászművész, Geörcs Lajos két méter magas, Krisztust a kereszten ábrázoló munkája jelezte, a temetések viszont már a működési engedély megérkezése után azonnal, 1936-ban megkezdődtek. Alig egy évtized után a sírkertet azonban lezárták, mégpedig az 1949. évi XXXVI. törvényre hivatkozva, amelynek értelmében a következő év első napján megszületett a hét megyei jogú várost, illetve tizenhat nagyközséget – köztük Pesthidegkútot – magába olvasztó Nagy-Budapest.
A bővítést előkészítő intézkedések egyikeként a fővároshoz csatolandó települések temetői már 1949-ben a Fővárosi Községi Temetkezési Vállalat kezelésébe kerültek, a cégnek pedig lehetősége nyílt eldönteni, továbbra is üzemeltetik-e azokat, vagy megindítják a felszámolásukat.
A Véka utca mentén az előbbire került sor – olvasható a Hidegkúti Históriák oldalán, ami arról is beszámol, hogy a határozat szerint nem csak a köztemető ingó- és ingatlanvagyonát veszik át, de
Pesthidegkútnak azóta sincs saját temetője – bár az ezredforduló óta küzdenek azért, hogy legalább saját urnatemetőjük legyen –, így a Helytörténeti Kör néhány évvel ezelőtt küzdött az elhagyatott sírkert maradványainak megtartásáért: 2013 tavaszán kereshető formában dokumentálták is az ott felfedezett sírokat (mivel az elhunytak névsorát tartalmazó főkönyvek, illetve a fontos dokumentumok 1949 óta eltűntek), sőt, azt is elérték, hogy a II. kerületi önkormányzat megtisztítsa a területet. A munkák részeként a ravatalozót lebontották, de előkerült egy mély kút, sőt, Geörcs Krisztusa is megközelíthetővé vált.
A sírkertet néhány nappal ezelőtt az Aranyrajzszög-díjas tervezőgrafikus és egyetemi oktató Csordás Zoltán járta végig, akinek fotóin keresztül a város történetének egy kevesek által ismert epizódját ismerhetjük meg:
The post Gyermeksírokkal teli, elfelejtett temető bújik meg a főváros határában first appeared on 24.hu.
