Itt van a forradalom?
Igen.
Szóval nemcsak művészi szövegként szerepel a legutóbbi noÁr-klipben az a sor, hogy „az ország egy Pilvax, itt a változást akarják”?
Persze, hogy nem. Dörömböl az ajtónkon a változás. Egy tök egyszerű kérdést tegyünk föl magunknak: jó így, ahogy és amiben élünk? Ha a válaszom az, hogy nem, akkor közszereplőként kötelességem tenni valamit a közéletért, a változásért. Ha nem teszem meg, akkor Petőfiék, Batthyányék, Leöveyék, Takáts Éváék örökségét köpöm szembe.
Ebből még csak az következik, hogy ön forradalmár. De hol van ön körül a tömeg?
Megvan a tömeg is, csak a pandémia most a négy fal között tart minket.
Azt állítja, ha vége lesz a járványnak, forradalmi tömegek lepik majd el az utcákat?
Ön talán naivitásnak tartja, szerintem viszont reális az a vízióm, hogyha vége lesz a pandémiának, tömegek mennek majd az utcára. De a forradalom nemcsak utcai politizálást jelent. Megjelenik abban is, hogy miként viselkedünk például az online térben. Azt is forradalomnak tartom, ha fröcsögés és gyűlölködés helyett képessé válunk választékosan kommentelni, érvelve reagálni a másik véleményére. Ha civil szervezetek szövetségesévé, támogatóivá tudunk válni.
Ebben az értelmezésben az is forradalmár, aki beszáll a noÁr Mozgalom támogatásába.
Pontosan.
A tömeget még mindig nem látom.
Amikor Petőfiék ’48-ban kirobbantották a forradalmat, tudja, hogy hány ember volt az utcákon?
Pár ezren.
Tízezren! Az elmúlt években bármelyik komolyabb tüntetés hozta, sőt felülmúlta ezt a számot.
Az a tízezer akkor mást jelentett. Számítsa bele, hogy 1848-ban egy szűk réteg rendelkezett jogosítvánnyal, hogy beleszóljon a közéletbe, manapság sokmillió magyarnak van választójoga.
Akkor azt kérdezem, hova lettek a választójog mellől az egyéb fontos jogaink, amelyekért korábban a magyar társadalom már megküzdött. Mi lett például a sztrájkjoggal? A sajtószabadsággal? A szólásszabadsággal? Egy diák igazgatói intőt kap, ha kimegy a tüntetésre, és egy lájk vagy egy poszt miatt elveszíted a munkádat? Lesz kedved kimenni tüntetni? Mi arra tüzelünk, hogy legyen. De számos jogot eddig még ki sem vívtunk, keményen harcolnunk kell például a női jogok érvényesüléséért, azért, hogy férfiak és nők ugyanazért a munkáért ugyanazt a bért kapják.
Még mindig csak arról győzköd, hogy jogos az ön forradalmi indulata. Pontosabban arról, hogy milliók forradalmi indulata is jogos lenne. De továbbra sem látom ezeket a milliókat.
Azért nem látja, mert a már meglévő tömeg akkor válhat kritikus méretűvé – ha tetszik, forradalmivá –, ha van a magyarság számára egy világos jövőkép. Ha van vízió, program, elképzelés. Egy megbízható politikai narratíva.
A jövőképet viszont általában nem forradalmárok, hanem reformerek készítik. Polgári demokráciákban jellemzően a politikai pártok.
Nem értek egyet. Forradalmárok és reformerek. Kossuth Zsuzsannák és Batthyányk. Táncsicsok és Teleki Blankák. Közösen. Magyarországnak jelenleg nem pártokból létrejövő, hanem szakértői kormányra van szüksége. A politikai lózungoktól hányingerem van, nem kérünk belőlük. A politikusaink mögött manapság jórészt fanatizmus, félelem vagy gyűlölet áll, nem rájuk, hanem érdemi kutatásokra és szakemberekre kell bízni az országot. Hosszú távon biztosan működésképtelen egy olyan rendszer, amely a félelemre és vakhűségre épül. Szükség van egy olyan parlamentre, amely a legrosszabb színházakat idézi, ahol olyan ripacskodás folyik, amire egyetlen néző sem venne jegyet?
Úgy gondolja, hogy szakértők képesek lehetnek vezetni egy országot politikai támogatottság nélkül? Egy kormányfői poszt lehetne nem politikai tisztség is?
Nem lehetne. De újra kell értelmeznünk a politikusok feladatait. Pamflet kell a parlamentben, vagy egy önálló környezetvédelmi minisztérium? Ha egy kritikus tömeg azt mondja, hogy erre van szükség, akkor ez lesz. Én úgy tekintek a politikusokra és magunkra, mint a kalászra és a szélre: a kalász mindig arra felé hajlik, amerre a szél fújja. Ez egyébként ma is érzékelhető. Számos kérdésben folyamatosan változik-alakul a Fidesz-kormány politikája, de legalábbis a kommunikációja, annak megfelelően, hogy egyes kérdésekben milyen súlyú nyomás érkezik a társadalom felől. A klímaválság ügyét például eleinte megpróbálták a szőnyeg alá söpörni, aztán kénytelenek voltak napirendre venni, akkora volt a társadalmi nyomás. Minél aktívabb a társadalom, minél több szakmai kérdésben nyilvánít markáns véleményt, annál inkább képes befolyásolni a politikát.
Akkor a noÁr Mozgalom mindig egy-egy konkrét ügyben szeretné elérni, hogy kritikus méretűvé váljon a tömeg?
Arra szerveződtünk, hogy a társadalom valós problémáival foglalkozzunk. Hajléktalanság, lakhatási szegénység, esélyteremtő oktatás, klíma- és ökológiai védelem, magyarságtudat, gyermekbántalmazás. A noÁr Mozgalomnak az a célja, hogy létrehozzon egy új mítoszt: megélve és tiszteletben tartva a magyar történelmet és annak legnagyobb alakjait, progresszív módon – ha tetszik, forradalmi indulattal – újragondolja azokat az ügyeket, amelyek körbevesznek minket. Egyik sem pártpolitikai kérdés. Ráadásul a pártok már csúnyán leszerepeltek a kamu mítoszaikkal, amelyek a legalja TikTok-jelenlét szintjét ütik meg.
De, ugye, a noÁr Mozgalom nem szerepel majd jövőre a szavazólapon?
Dehogy fog. Mindenkit arra buzdítunk, hogy menjen el voksolni, és szavazatot számlálni. Döntse el saját maga, melyik politikai párt képviseli leginkább az általa érvényesnek gondolt új mítoszt. Ne színekre szavazzunk, hanem programokra, víziókra! Viszont szeretnénk ott lenni a szavazatszámláló bizottságokban, és kivennénk a részünket az ellenzéki előválasztás lebonyolításából is. Ezzel nem az ellenzéki pártokat kívánjuk támogatni, hanem a demokráciát.
Ha a mozgalom konkrét ügyek mentén építi fel magát, összeállhat-e egyáltalán egy komplex szervezetté?
Ez egy folyamat, össze fog állni.
Kész a pártprogram?
Úgy érzi, hogy ez egy pártprogram?
Miben különbözik attól? Hogy nem iratkoznak fel a szavazólapra?
Mi csak tükröt mutatunk a pártoknak: ezt kellene csinálniuk. A noÁr Mozgalom jelmondata: hogy „legyen egy ügyed!” Ha körbenéz, azt láthatja, hogy rengetegen vannak, akik „ügyetlenek”. Abban az értelemben, hogy egyetlenegy ügyük sincs. Mi egyelőre tíz ügyet kínálunk nekik, ez három év alatt nem kevés, de jönnek majd újabbak is. Van egy képletünk is, a VTCS, azaz: válassz egy ügyet, tájékozódj benne, majd cselekedj érte. Ha valakinek lesz egy ügye, amiért cselekedni is hajlandó, akkor egy olyan gyakorlati tudás birtokába kerül, ami elvehetetlen tőle. Aki ápolt covidos beteget, vagy részt vesz a hajléktalan emberek ellátásában, vagy harmincöt tanári év után 280 ezer forintot keres, az joggal kérheti számon a politikusokat, miközben őt már nem vezetheti meg a pártpolitika.
Mindenhez is ért?
Dehogy értek. A nagyapám mindig azt mondta: nem az az okos ember, aki mindent tud, hanem az, aki tudja, hol kell keresnie a választ. Én nem ismerem mindenre a választ, de szenvedélyesen keresem. Viszont eddig mindig én beszéltem a mozgalom nevében, de ez meg fog változni: lesznek szóvivőink, nagyköveteink. Hamarosan már nem egyfejű lesz a sárkány, hanem sokfejű.
Elismerem, hogy a noÁr Mozgalomnak van hangja, de ez még nem jelent önmagában komoly erőt.
Mit ért erő alatt?
Például a nyomásgyakorlás képességét.
Nyomást egy kritikus tömeggel együtt tudunk gyakorolni, amelynek először hite, majd meggyőződése lesz az új víziónk. Szeretnénk, hogy az emberekben meglévő indulat pozitív energiákat szabadítson fel: gondolkodásban, tájékozódásban, aktivitásban öltsön testet.
Az is erőt jelentene, ha tömegbázis állna a noÁr Mozgalom mögött.
Egyetértünk. Akkor leszünk igazán erősek, ha felépül egy erős támogatói bázis, amely anyagilag is hajlandó segíteni a mozgalom víziójának formálását és terjesztését. Akkor leszünk erősek, ha nem három vagy hat hónapra tudjuk csak előre megtervezni a működésünket, hanem kiszámíthatóan hosszú távra. Már véget ért a szívből és lelkesedésből végzett munka.
Eddig kik támogatták a mozgalmat?
Magánszemélyek adományokkal.
Hányan vannak?
Jelenleg 158 rendszeres támogatónk van. A legkisebb adomány 1500 forint volt, a legnagyobb kétmillió. Az, sajnos, nem havi. De tudom, tovább fog nőni a szövetségeseink száma.
Cégek? Soros György?
Nem kaptunk pénzt sem cégektől, sem Soros Györgytől. Sem Mészáros Lőrinctől. Ha politikus, közéleti figura vagy oligarcha jelentkezne támogatónak, akkor a mozgalmat irányító stábnak kellene döntenie arról, hogy elfogadhatjuk-e az adományt. Mészáros Lőrinccel kapcsolatban például az a személyes álláspontom, hogy akkor sem fogadhatnánk el tőle támogatást, ha valójában a saját – vagyis a magyar polgároktól bezsebelt – pénzünket kapnánk tőle vissza. Etikailag védhetetlen, hogy egy olyan milliárdostól fogadjunk el pénzt, aki például a pandémia kellős közepén „dubajozik”.
Hány aktív támogatóval lenne elégedett?
Három kategóriát különböztetünk meg. 50, 75 és 100 milliós tervünk van. Minden egyes támogatással nő a terveink megvalósításának sebessége és progresszivitása. További klipeket, koncertturnét, tematikus akciókat tervezünk, folytatjuk a podcast-készítést. És muszáj lesz fizetést adnunk azoknak, akik őrületes munkát végeznek a mozgalomban, és eddig önkéntesként egy fillért sem kaptak. Állami támogatásban nem gondolkodunk, viszont jelenleg is várunk még egy uniós pályázat eredményére.
Amikor az előbb azt kérdeztem, hogy mindenhez is ért-e, azért provokáltam, mert nekem úgy tűnt, a nagy visszhangot kiváltó Partizán-interjúban nem előre, hanem a beszélgetés közben határozta el: nyilvánosságra hozza a zaklatója nevét.
Ez így történt.
Fel sem merült önben, hogy mi van, ha téved?
Miben tévednék? Hogy abúzus ért? Hogy egy felnőtt visszaélt a helyzetével egy fiatalkorúval szemben? Nem tévedtem, mert 17 éve van bennem ez a történet, és azóta szakemberekkel is beszéltem, valamint tanulmányokat olvastam ezzel kapcsolatban. Elég intenzíven foglalkoztam a témával.
De pár perccel korábban árulta el Gulyás Mártonnak, sokáig nem volt tisztában azzal, hogy önt 16 évesen szexuális abúzus érte, ez csak akkor tudatosult önben, amikor Sárosdi Lilla a nyilvánosság elé állt a Marton-féle zaklatási üggyel. Ha a történteket még ön is ilyen bizonytalanul ítélte meg, szabad volt-e a nyilvánosság elé vinnie a zaklatója nevét?
Elképesztő dolog ez, hogy egyáltalán felmerül az, hogy szabad volt-e? 17 évvel ezelőtt ki beszélt ilyen intenzíven és nyilvánosan a szexuális abúzusról? Egyáltalán tudtuk-e, hogy mi az abúzus? És ma tudjuk? Tartunk ott? Nem, mert még most is tőlem kérdezi, hogy szabad-e ilyet tennem? Volt ezzel kapcsolatban érzékenyítőóra az iskolában? Tantárgy volt a „Hogy mondj nemet?” Most jutott el oda a társadalom, hogy elkezdünk kereteket kialakítani, és bizony ezen történetek mentén. Ha nincs történet, nincs keret. Ezért volt mérföldkő, amikor Sárosdi Lilla előállt a saját történetével. A probléma jóval súlyosabb annál, mint ahogy egykori áldozatként magam is gondoltam volna. Szégyen, hogy az abúzus, azon belül is a szexuális abúzus témája nem szerepel a tantervben, pedig minden héten foglalkozni kellene azzal, hogy mi számít annak, hogyan ismerhető fel, hogyan előzhető meg, kihez kell fordulni, ha mégis megtörtént, ki segíthet az áldozatoknak. Ezért remélem, a cikk végén is ott lesznek a telefonszámok és a szervezetek nevei, ahova fordulni lehet.
Egy pillanatig sem kérdőjeleztem meg, hogy önt abúzus érte. A kérdésem arra vonatkozott, hogy miért bizonytalankodott ezzel kapcsolatban még a Partizán-interjúban is?
Kérem, nézze a globális képet, és értse meg a probléma gyökerét. Adott egy 33 éves, fehér, heteroszexuális, 80 kilós férfi, 10 év nyilvánosság előtti szereplési gyakorlattal, és még ő is bizonytalan. Egy ember, akit három éve a közügyekkel és a közügyek mentén a visszaéléssel, az abúzussal is foglalkozik. És mégis bizonytalan. Ön szerint nem döbbenetes, hogy még mindig tudjuk nevesíteni az áldozatokat, annyira kevés van a nyilvánosság előtt? „A lúgos orvos áldozata, Renner Erika”, a „nő, akit egy alezredes félholtra vert, Orosz Bernadett“ Marton-ügy, azaz Sárosdi Lilla. Mi a következmény? Hol a jog? Miért áll előbb az áldozat bíróság előtt? Nem döbbenetes, hogy még én is azt mondtam a Partizán-interjú egy adott pontján, hogy amit velem csinált a zaklatóm, ilyet már nem csinál?
Miért, csinál?
Hogy a fenébe ne csinálna. Csak el kellene olvasni az erről szóló indexes cikkeket. Engem is nagyon sok fiatal srác keresett meg, hogy velük is történtek hasonló esetek. De tudja, miért mondtam az interjúban, hogy ilyet nem csinál már?
Miért?
Mert meg akartam védeni a 17 éves hallgatásomat. Áldozatként azt próbáltam legitimmé tenni, hogy csöndben maradtam. Saját példámon értettem meg, hogyha az áldozatok nem állnak ki, nem dobnak bombát a nyilvánosságba, büntetlen marad az erőszak, és lehet, hogy az áldozatoktól vesszük el a felismerés lehetőségét. Viszont ehhez nagyon fel kell készülni lelkileg is, és jogilag is szakemberekkel. És abban a médiának is súlyos felelőssége van, hogy a nyilvánosságra került ügyeket kinyomozza, végig vigye. Sőt, abban is, hogy magát a témát, a hatalmi visszaélések ügyét a felszínen tartsa. Komoly eredmények érhetők el.
Ön is érintett volt a Vígszínházban történt hatalmi visszaélések ügyében. Hogy ítéli meg, a nyilvánosság segített abban, hogy érdemi előrelépés legyen az Eszenyi-ügyben?
Csak a nyilvánosság segített! Először is, már nem Eszenyi Enikő a Vígszínház igazgatója, tehát a Vígben nem nyomoríthat meg embereket, de ennél is fontosabb, hogy egy év alatt elkészült a színház etikai kódexe. Ez nem történt volna meg, ha a média nem foglalkozik az üggyel.
Az igazgatóváltást elegendő szankciónak tartja?
Dehogyis. Eszenyi Enikő még ma is gazdasági függésben tartja a színházat, Rudolf Péternek még most is vele kell engedélyeztetnie, ha alapítványi támogatást kér valamilyen célra, például a pandémiás helyzet miatt megszorult színházi dolgozóknak. Komolyan hiszem azt, hogy egyszer felhív minket valaki a fővárostól vagy az állam részéről, hogy itt tartunk a vizsgálatban, erre haladunk, természetesen lesz további következménye az ügyüknek. Kötelezze őt a bíróság a bocsánatkérésre, és mondja ki egy szakértői bizottság nyilvánosan, hogy ami történt az intézményben, az hatalmi visszaélés volt és verbális és fizikai abúzus.
És az etikai kódex megakadályozza, hogy újra előfordulhasson hasonló visszaélés?
Önmagában nem, de a kódex megalkotása tényleg előrelépés, hiszen korábban nem volt ilyen, ma pedig már létezik. Az más kérdés, hogy még mindig hiányoznak az egyes intézményeken belül azok a szakértői bizottságok, amelyek kivizsgálhatnának minden olyan esetet, amikor egy munkavállaló anonim módon szeretne segítséget kérni. Még mindig nincs meg az a piros gomb, amit egy áldozat megnyomhat, ha bajban érzi magát, vagy esetleg csak bizonytalan abban, hogy az inzultus, ami érte, vajon abúzus-e.
Hol van az a decibelhatár, amely fölött már nem ordíthat egy rendező a színészeivel?
Nincs ilyen határ. Nem ordíthat, és kész. Azért teszi meg, mert senki nem meri szembesíteni őt azzal, hogy ilyet nem csinálunk. Az nagyon más, amikor felhevült állapotban vitatkozunk. Van határ. Nem személyeskedünk, nem sértjük a másik emberi méltóságát.
Ettől még ordít és megaláz. Pontosan ismerjük azokat a neves rendezőket, akik a művészi célra, a produkció minőségére hivatkozva kiabálnak a kollégáikkal.
De ez nem azt jelenti, hogy el kell fogadnunk, hogy egy Eszenyi, egy Alföldi Róbert, egy Zsótér Sándor, egy Méhes László vagy bárki ordibálhat a színészeivel. Az kamu, hogy csak ilyen eszközökkel lehet minőségi produkciót létrehozni. Akkor például Bodó Viktor miért nem kiabál a próbák során? Valójában sokan nem is érzékelik, hogy azzal a hatalommal, amely a kezükben van, olykor visszaélnek. Fel sem merül bennük a kétely. Hiszen így szocializálódtak, ezt tanulták a mestereiktől. De az nem lehet a jövőkép, hogy akkor ezt is tanítják. Gondolják újra, ismerjék fel azokat a sebeket, amelyeket okozott bennük ez a fajta iskola, és ne vágjanak új sebeket az új generációkon.
Ön most már biztos abban, hogy egy konkrét esetről meg tudja állapítani, abúzusnak számít-e?
Nem nekem kell megállapítani, hanem a szakértőknek, de egyébként ma már én is felismerem. Mégpedig azért, mert az utóbbi időben rengeteget konzultáltam szakemberekkel, akik viszont egész életükben ezzel foglalkoztak, és számos szempontra felhívták a figyelmemet. Az a kérdés, hogy egy 15 éves srác vagy lány fel fogja-e ismerni, ha abúzus történik vele a tesi- vagy a hegedűórán? Valószínűleg nem fogja, mert senki nem készíti fel erre őket. De szerintem ez eddig tartott. Ugye, eddig tartott Emberi Erőforrások Minisztériuma?
Ön egy olyan személyiség, aki beleáll a konfliktusokba, talán még kedveli is a kiélezett szituációkat. De azért ez nem általános.
Tisztában vagyok vele, mégis azt szeretném, hogy ez evidencia legyen. Mindenki legyen képes kiállni magáért, ha pedig ez nem megy neki, legyen hova fordulnia segítségért. Az utánam jövő generációnak ez talán természetesebb lesz, gondoljon az SZFE diákjaira.
Ezzel a habitussal nyilván gyakran nekimegy a falnak. Előfordult már, hogy utólag megbánta a hevességét?
Nagyon ritkán. A feleségemmel (Duda Éva koreográfus – a szerk.) olykor vannak vitáink arról, hogy kell-e állandóan szítani a parazsat. Mondok két példát. Nemrég kettesben töltöttünk egy romantikus hétvégét a feleségemmel, amikor megláttam Fördős Zé-től egy nyilvános posztot, amit a Nutelláról osztott meg. Én pedig felhívtam a figyelmét nyilvánosan, hogy ilyenkor szerintem klassz, ha legalább a fenntarthatósági jelentésnek utánanéz, és csatolja egy ilyen poszthoz. A legegyszerűbb posztunkkal is tudunk példát mutatni, főleg úgy, ha van majdnem 300 ezer követőnk, mint Zé-nek.
Tényleg nem bírta megállni, hogy emiatt beszóljon Fördős Zé-nek?
Szembejött a Facebookon, és reagáltam egy nyilvános posztra. Nem követem, nem ismerem Zé-t. De ismerem a felelősségét.
Megérte?
Aktivistaként vagy színészként nem azért dolgozom, hogy szeressenek. Számomra nem ambíció, hogy mindenki szeressen, engem nem az érdekel. Ha csak egy ember is akad, aki elgondolkodott a bejegyzésemen, már megérte. Az a cél, hogy Fördős Zé legközelebb posztoljon a fenntarthatóságról is.
Két példát ígért.
Nemrég meghívtak egy nagyszabású zenés produkcióba. Nagyon jó pénzt ígértek. De amikor a konkrét összegről egyeztettem a producerrel, olyan mértékben volt velem szemben tiszteletlen, hogy végül nem vállaltam el a munkát.
Tiszteletlen?
Énektanárhoz kellett járnom, hogy beállítsák a dalaim hangfekvését a hangszerelés miatt, illetve, hogy felvegyük a számot. Ez már munkának számít. Mindezt úgy, hogy nem volt még szerződésünk. Erre úgy reagált, hogy akinek a torkában benne van a dal, annak nem kell énektanár. Ez dilettáns megjegyzés volt, hiszen első körben nem nekem volt szükségem próbára, hanem a produkciónak volt szüksége a hangmagasságra, hogy tovább tudjon haladni a zenei szekció. Velem ilyen lekezelően ne beszéljen egyetlen producer sem. Úgyhogy elköszöntem a produkciótól.
Egyébként nagy szüksége lett volna erre a gázsira?
Nagy szükségem lett volna rá. Annyira, hogy idefele jövet többször is pittyegett a telefonom, hogy nem ment át néhány számla automatikus utalása, mert nincs fedezet a számlámon.
Nincs pénz a számláján?
Jelenleg épp nincs, az elmúlt egy évben feléltem a tartalékaimat. Három éve nem próbáltam újat. Eddig. Most egy zseniális darabot fogunk próbálni Lovas Rozival, Lengyel Tomival, amit Horváth János Antal rendez. Árvák a címe és a Manna Produkció mutatja be először a Szentendrei Teátrumban.
Miért szállt ki évekre a színházból?
Mert szinte lehetetlen volt összeegyeztetni a noÁr Mozgalommal. Több hét intenzív próbaidőszak, utána hónapokon át rendszeres esti elfoglaltság, ez egyszerűen nem fér bele. A filmforgatás rövidebb ideig tart, ha nem lenne járvány, azt simán összehangolnám a mozgalmi munkával. De most meglátjuk, hogy fog ez menni párhuzamosan.
Mennyi időt visz el naponta a mozgalom?
Napi 16–17 órát dolgozom.
Most túloz.
Nem túlzok, tényleg ennyi időt fektetek a mozgalomba.
És mennyi pénzt kap ezért?
Három éve egy fillért sem. Ezért mondtam korábban, hogy muszáj profi szervezetté válnunk stabil költségvetéssel, hogy háromévnyi meló után én is vehessek fel fizetést a napi 16–17 óra munkáért. Mivel jelenleg nincs színészi bevételem, ez egyben létkérdés is.
Még egy kérdés erejéig visszatérnék a Partizán-interjúhoz, amelyben úgy fogalmazott, hogy a személyes traumáit nem is kell feldolgoznia, mert színészként csak akkor tudja hasznosítani azokat, ha bármikor elő tudja hívni a lelkéből a megélt fájdalmakat. Ez nem rombolja súlyosan a személyiséget?
Dehogynem. Rosszul fogalmaztam abban az interjúban, egy színésznek nem ezt az irányt kell követnie. Egy színésznek is kifejezetten fontos egy mentálhigiénés szakember, olykor egy pszichológus segítségét kérnie a traumák feldolgozásához. Olyannyira, hogy én is épp szakembert keresek.
Volt már valaha terápián?
Még soha. Most jött el az ideje.
Egyfolytában ezerrel pörög?
Egyfolytában.
Hogy bírja a környezete?
Ők majdnem jól, a kívülállók kevésbé. Sokszor kapok olyan visszajelzést, hogy elviselhetetlenül idegesítő vagyok, mert pörgök. Önt nem idegesítem?
Nyugodt ember vagyok, jól bírom. De nem is akar lehiggadni?
De. Ezért is fogom szakember segítségét kérni: tudnom kell, meddig viseli el a szervezetem az állandó pörgést. És még egy fontos dolog: vajon minden emberhez eljutnak-e a noÁr üzenetei, ha ilyen hevülettel fogalmazom meg azokat. Muszáj jobban kontrollálnom magam, indulat helyett több humorral kezelni a dolgokat. Ezért terápiás projekt például a Magyarország Kedvenc Műsora című közéleti szkeccs műsorunk, amit a Facebookon és a YouTube-on lehet követni.
The post Molnár Áron: Hamarosan sokfejű lesz a sárkány first appeared on 24.hu.
