Ököritófülpös kicsit olyan, mint Budapest. Abból a szempontból legalábbis, hogy három település, Szatmárököritó, Fülpös és Mácsa összeolvadásával egy folyó két partján jött létre. A 12. századtól lakott Mácsa lakosságát hol a pestis tizedelte, hol az urai telepítették át oda, ahol nagyobb szükségük volt a dolgos kezekre, a falu ezért többször elnéptelenedett. A 19–20. század fordulóján, amikor Szatmárököritóhoz csatolták, már csak egyetlen tanyából állt.
Szatmárököritó és Fülpös ugyancsak középkori települések: előbbit 13., utóbbit 14. századi iratok említik először. A két falut a Szamos választotta el egymástól, a Szatmári-síkságnak ez a része az Ecsedi-láphoz tartozott, míg a 19. század végén (a hatékonyabb mezőgazdasági termelés érdekében) a területet lecsapolták, a folyót pedig lassú kanyarulatainak levagdosásával szabályozták. A folyó elcsatolt részeit Holt-Szamosoknak hívják, az egyik az 1951-ben egyesített Ököritófülpös közepén tekergőzik keresztül.
Ököritófülpös címerpajzsának alsó részén a hullámzó zöld-fehér sávok alighanem a lápi múltra utalnak, bal oldalon egy harangtorony látszik, míg jobbra egy lángokban álló épület. A stilizáltságában is meghökkentő címerelem a világ legnagyobb, legtöbb áldozatot követelő tűzvészei között számon tartott szatmárököritói tragédiát idézi meg.
Határközség
Ököritófülpös ma egy tipikus kelet-magyarországi nagyközség a magyar-ukrán-román hármashatár közelében. Közel kétezer lelkes lakossága lassan, de biztosan fogy és öregszik. Munkalehetőséget főként a közfoglalkoztatás, illetve a helyi intézmények biztosítanak. A közfoglalkoztatottak méhészetben, varrodában dolgoznak, tészta- és térkőgyártással foglalkoznak vagy mezőgazdasági munkákat végeznek. Akad néhány magánmunkaadó: van csirketelep, pálinkafőzde és gabonaszárító, és akadnak nagygazdák, akiknél idénymunkára lehet jelentkezni almásokba, körtésekbe, meggyesekbe. Ezeken felül nyáron háztájiban megy az uborkázás, de abból csak némi pluszpénz jut a konyhára, meggazdagodni nem lehet belőle. A határok közelsége nem jelent túl sokat, a járvány miatti utazási korlátozások bevezetése óta meg még annyit sem.
Mindezt a falut a 2019-es választások óta irányító független polgármestertől, Kukucskáné Laboncz Mártától tudom meg. A korábban kilenc évig önkormányzati képviselőként, de mindig párttámogatás nélkül politizáló Kukucskáné a legutóbbi választáson szoros versenyben, tizenhét szavazattal verte a kormánypártok jelöltjét, pedig a falut 2010 óta fideszes polgármester vezette. Amikor erről kérdezem, a polgármester azt mondja, a falu fejlődik, és ez sokban köszönhető a kormánynak, illetve Kovács Sándornak, a körzet országgyűlési képviselőjének (akiről egyébként lapunk írta meg, hogy nyomozást folytatnak ellene – a szerk.), de hagyjuk inkább politikát, ha egyszer a tűzvészről akarunk beszélgetni. Hagyjuk.
Bár a nemzeti emlékezetből már kikopott, Ököritófülpösön máig élő hagyománya van az egykor nemzetközi hírű tragédiának. Kukucskáné „amióta az eszét tudja, együtt él a tűzvész emlékével”, hiszen magyar-történelem szakos édesapja, Laboncz Miklós sokat foglalkozott a falu történetével.
Népünnepély
Száztizenegy éve, 1910. március 27-én, húsvét vasárnapján nagyszabású bált rendeztek az akkor még Fülpöstől különálló Szatmárököritón. A mulatság helyszíne, egy nádtetős csűr, a tánc hevében meggyulladt, és pillanatok alatt földi pokollá vált. A bálnak 600–800 résztvevője lehetett, közülük 312 ember veszett oda, 236-an ököritóiak. Az áldozatok többsége halálra égett, vagy agyontaposták őket, de sokan voltak, akik több napi, vagy heti szenvedés után haltak bele égési sérüléseikbe. A szemtanúk szerint az első és az utolsó sikoltás között alig húsz perc telt el, „aztán csak lassú, méhzsongáshoz hasonló hang hallatszott”.
Akkoriban ritkán volt nagyobb szórakozási lehetőség. Persze volt fonó, meg az emberek mindig kitaláltak valamit, de ha bál volt, aki csak tehette, elment rá. Nemcsak a fiatalok – a lányok nem is mehettek egyedül –, hanem az egész család. A gyerekeket sem volt kire bízni, és nem ritkán a néhány hónapos csecsemőktől a nagyszülőkig mindenki elment mulatni, így az 1910-es tűzvészben teljes családok vesztek oda. Úgy mesélték, hogy a tíz kilométerre fekvő Pátyodon másnap reggel arra lettek figyelmesek, hogy Ököritón iszonyatosan bőgnek az állatok. Sok portán nem maradt életben senki, aki megetethette, megitathatta volna őket
– mondja Mezősi Gyöngyi ököritói pedagógus, aki gyerekkorától együtt élt a tragédia emlékével, hiszen szülei háza épp a leégett csűr helyén állított emlékoszlopra nézett.
„Mind halottam, valamennyit gyászolom. Földieim, véreim, s a mi a művésznek talán legfontosabb: a modelljeim!” – írja a Nyugatban 1910 áprilisában megjelent, Ököritó című tanulmányában Móricz Zsigmond, aki később A fáklya című regényével is emléket állított a tragédiának. „Számtalan mély és nagy oka van, hogy ez a borzasztó baleset megtörténhetett” – írja.
Előre kódolt tragédia
A tűzvész előzményeit sorra véve talán az lett volna a furcsa, ha a bál nem torkollik katasztrófába. Egy nádtetős csűr még ma sem számít kifejezetten biztonságos bulihelyszínnek, az 1910-es évek magyar falvaiban pedig még nyílt lánggal, jobbára gyertyákkal, petróleumlámpákkal világítottak. A húsvéti bál előtti mulatságon ráadásul lombos ágakat használtak dekorációnak, ezek már teljesen kiszáradva odabent maradtak, ezekre aggatták rá az új, papírszalagból készült díszeket.
Ilyesmi azonban nem először történt. Ahogy a Bálint István, Ököritófülpös egykori iskolaigazgatója és Horváth László, volt polgármester által jegyzett, a tragédia századik évfordulójára kiadott, Tűz és tánc című kötetben áll: „a csűrt attól kezdve használták mulatságra, hogy engedélyt kaptak rá: ez az engedély hét-nyolc évvel a szabadságharc után érkezett, 1855–56 körül, amikor már nem kellett tartani a rebellitásoktól, ha kettőnél több magyar összejött.”
Szatmárököritó népe békésnek számított, nyugodtan mulatott. A csűrben utoljára 1886-ban volt nagy verekedés, azt sem helyiek, hanem a szomszédos Tyukodról érkező legények kezdték. Akkor a bicskák is előkerültek, így a csetepaté végén huszonhat sebesült és öt halott feküdt a padlón.
Az 1910-es húsvéti bál azonban más volt, az ököritóiak minden addiginál nagyobb és fényesebb mulatságot akartak rendezni. A falunak néhány éve volt már egy vonószenekara, de tizenkét legény és férfi mindenféle előképzettség nélkül elhatározta, hogy fúvószenekart alapít, ami a húsvéti bálon debütál majd. Hitelben hozattak maguknak hangszereket, majd a nem messze fekvő Gacsály nevű községből felbéreltek egy némi zeneismerettel rendelkező embert, aki szállásért, ellátásért, napi fél liter pálinkáért és kétszáz korona készpénzért vállalta, hogy hat hét alatt megtanítja őket játszani.
Az új zenekar a húsvéti bál bevételéből akarta kifizetni az összesen ezer koronába kerülő hangszereket és a mester bérét is. A belépő személyenként egy, családoknak három korona volt, vagyis rengeteg fizető vendégre volt szükség. Az szervezők ezért már hetekkel húsvét előtt járták a környékbeli településeket, és hirdették a sohasem látott bált, amin két zenekar is játszik majd.
Húsvétvasárnap már délután öt óra körül elkezdtek érkezni a mulatni vágyók. Gyorsan gyűltek össze, egy óra alatt már 460–470 korona volt a bevétel. A szervezők odafigyeltek, hogy senki ne juthasson be ingyen, egyetlen szűk ajtó kivételével az összes be-, illetve kijáratot beszögezték.
Beszögezték a kaput? Hát persze hogy beszögezték! Hogyne szegezték vóna, mer még a császár se jön be ott fizetés nélkül! Próbálja meg! Míg a koronát le nem teszi! De még be se néz oda korona nélkül senki!
– írta Móricz a Nyugatban.
Huszárvágás
A mulatságon egy ideig minden a legnagyobb rendben ment, aztán iszonyatos sebességgel zajlott le a tragédia. Arról, hogy mi okozta a tüzet, amelyik pillanatok alatt égő pokollá változtatta a csűrt, sokfélét mesélnek. Az biztos, hogy a mulatságban huszárok is voltak. Az egyik verzió szerint a huszárok épp az ajtóban álltak, amikor az egyik rendező táncolni indult és ledobta a kabátját. A kabáttal levert egy petróleumlámpát, ami földet érve szinte felrobbant.
A másik verzió szerint a tűzvész egy felfújt disznóhólyagból és egy gyertyából álló lampionnal kezdődött. Ilyen lampionokat használtak régóta: amikor a gyertya leégett, a hólyag elpukkant, a földre eső parazsat pedig eltaposták a táncolók. A tragikus húsvéti bálon azonban egy huszár le akarta vágni a lampiont, mert nem tudta, hogy azt nem madzaggal, hanem dróttal rögzítették. Amikor odacsapott neki a kardjával, a lampion nem leesett, hanem nekicsapódott a tetőnek, ami azonnal lángra kapott.
A huszárról állították azt, hogy dühében csapott a lampionra, mert ököritói legények kikezdtek a menyasszonyával, volt, aki úgy mesélte, egy verekedés elől akart menekülni, megint mások szerint csak zavarta a feje fölött lógó lámpás. Bűnösként megnevezték Pataj Ferencet, Bénás Bélát, Szénás Bálintot és Pongó Dánielt. Utóbbi volt a helyiek bűnbakja, olyannyira, hogy bár ő maga is halálát lelte a tűzvészben, a szülei nem sokkal a tragédia után jobbnak látták, ha elköltöznek a környékről, mert folyton ujjal mutogattak rájuk. De hogy ki indította útjára a gyilkos lángot, tulajdonképpen mindegy, nem szándékosan tette.
Földi pokol
Mire a mulatozók észlelték bajt, már az egész csűr lángokban állt. A tömeg egyszerre indult el az egyetlen kijárat felé, egymást agyontaposva próbálták menteni magukat a halálfélelemtől megvadult emberek. Az első sikolyok felhangzása után néhány perccel már embermagasságú halomban feküdtek egymás hegyén-hátán az ajtónál a bálozók.
Egy Ficskó Áron nevű, harmincöt éves gazda a feleségével, a sógornőjével és a sógorával az ajtó mellett, a pultnál állt, ahol a belépőt szedték. A férfi valami pattanást hallott, aztán rájuk rontott a tömeg. Ahogy a nyomás jött, ő kiesett a kapun, de a feleségét letiporták. Tizenöt embert húzott ki, hogy a feleségéhez hozzáférjen, már a kezét fogta, de nem tudta kiszabadítani, mert rajta volt a sokaság. Valaki fölülről rázuhant, mire fölkászálódott, már ott ugráltak le, akik tudtak. Egy lány esett ki, égett a ruhája, a haja, odarohant hozzá, oltson már el! – visította, majd összeesett és meghalt
– idézi a Tűz és tánc az egyik szemtanút.
Százhuszonhat ember halt meg a pajtában. A holttestek a felismerhetetlenségig összeégtek, tömegsírba temették őket. A többi áldozat vagy közvetlenül az után halt meg, hogy kimenekült a pajtából vagy a tűzvészt követő napokban.
„Édesapám sokszor mesélte, amit gyerekkorában az öregektől hallott, hogy húsvét hétfőn, a földeken találták meg a holttestét azoknak, akik lángolva jutottak ki a csűrből, és kínjukban próbáltak minél messzebb futni, de volt, akit napokkal később egy kútban találtak meg, oda ugrott be kétségbeesésében” – mondja Mezősi Gyöngyi.
Az utolsó áldozat majdnem egy hónappal a tűzvész után, április 21-én halt bele az égési sérüléseibe, harmincnyolc évesen. A katasztrófa után napokig tartottak a temetések, a százhuszonhat felismerhetetlen áldozatot tizenhat szekérrel szállították a temetőbe. Kovács Gusztáv, a falu akkori református lelkésze így emlékezett:
Istenem! Milyen temetési menet volt az. Sírás, jajgatás hangzott. Nem lehet azt szóval leírni. Kiértünk a temetőbe. A százhuszonhat hullát közös sírba, a felismerteket, nyolcvannégyet az övéik mellé temettük. … Este lett, amire a nyugvók fele hantolva volt.
Emlékoszlop
Az ököritói tragédiát sok tényező szerencsétlen együtt állása okozta, így soha nem vontak felelősségre érte senkit. Egyedül Móricz nevezte meg a felelősöket, az urakat, akik a magyar parasztot évszázadokon keresztül semmibe vették, megvezették, kiszipolyozták. Amikor a tragédia hírét hallva egy budapesti mentőegyesület felajánlotta a segítségét, az alispán azt üzente vissza, hogy köszöni, de „Ököritón más munkálat nincsen, mint háromszázon felüli hulla elföldelése”. A főispán pedig azt közölte, addig nem hajlandó Ököritóra menni, míg az összes halottat el nem temetik, mert nem bírnák az idegei, és hozzátette, a falunak nincs szüksége segélyre, csak egy díszes emlékoszlopra.
A magyar nép olyan, hogy azzal lehetne valamit kezdeni, de az a baj, hogy a fölötte álló rétegek nem olyanok, a melyekből jó áradhasson lefelé
– írta Móricz.
Tavaly, a száztizedik évfordulón tűzoltó-konferencia lett volna a faluban, de a koronavírus-járvány miatt elmaradt, és idén sem tartják meg a hagyományos megemlékezést. Ahogy legutóbb, most is csak csendes koszorúzás lesz az áldozatok két emlékművénél.
Az önkormányzat a járvány kezdete óta biztosít a lakosságnak maszkokat, pénzt fertőtlenítőszerekre, és rendszeresen fertőtleníti a közterületeket, de az emberek eddig nem igazán vették komolyan a pandémiát.
Engem elég súlyosan érint a járvány, a férjem november 24-én koronavírus-fertőzés miatt halt meg. Ő az egyetlen áldozat a faluból, hatvanhat éves volt. Volt problémája a magas vérnyomásával, a cukrával, a túlsúlyával, de még bőven élhetett volna. Csak mostanában, a hírek hatására kezdenek egyre többen megijedni. Az ember már csak ilyen, nehezen hiszi el, hogy baj van, amíg nem ég a feje felett a ház
– mondja a polgármester.
The post Egész családok égtek halálra – 111 éve történt az elfeledett magyar tragédia first appeared on 24.hu.
